Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-07 / 1. szám
1. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 3. oldal. nak kell mondanunk a mammon-imádók betegségét; és az emberiség legnagyobb veszedelmének és átkának a mammon-imádást. Mert igenis a nyereség, az üzlet, az arany az, amiért harcolnak, és az arannyal, a gazdagsággal biztosítható hatalom : a világhatalom azok fölött, akiket elnyomhatnak. Ezért gyújtották föl a mi házunkat. Most aztán, hogy az ő házuk is ég, eszeveszetten szítják a tüzet; nem gondolva meg, hogy semmi hasznuk se lesz abból, ha mi porrá égünk, de porrá égnek ők is. Elkeserít bennünket az Északamerikai Egyesült Államok magatartása is, mert hiába, nem lehet elvitatni, hogy csak a nyereségre tekintő kereskedő eszével gondolkodott el eddig. Emberiességet hangoztatott ugyan elnöke állandóan, de állandóan szállította is a muníciót az — egyik félnek! Ezt nem lett volna szabad cselekednie, ha becsületesen semleges akart volna lenni. Nála is szerfelett bántó az a mód, az egyenességnek az a szemmellátható hiánya, ahogyan megokolta és megokolja a municiószállításra vonatkozó álláspontját. Oly óriási méretekben vetődött elénk e világháborúban az igazságnak vakmerő elferdítése, hogy bármennyire megszoktuk is a hasonló jelenségeket a magunk körében, ezek mellett már mégse mehetünk el egyszerű arcfintorítással és vállvonogatással. Nem akad senki, aki leintené, vagy elitélné a botránkozót, mint ahogy akad a magunk körében. De gondoltunk-e arra, hogy az ellenséges államok vezető férfiaiban talán az a tömérdek hamisság és alattomosság sürösödött össze és robbant most szélylyel, a mi korunk elpuhult, gyenge jellemű egyéneiben is általában meg volt bő mértékben. Gondolunk-e rá, hogy csak közéletünk romlottságának minden vonása tükröződik vissza azokban a jelenetekben, eljárásokban, módokban, amiken most, mert az ellenségeink követik el, szörnyen fennakadunk és megbotránkozunk. Mert ki tagadhatná, hogy a mi társadalmi életünkben is azok, akiket úgy vonz az arany, nem válogatósok az eszközökben, a módokban, ahogyan hozzájuthatnak és ha hozzájutottak, épp úgy felhasználják a gyengébbek elnyomására, kizsákmányolására, a becsület, a szemérem megvásárlására, mint a tisztátalan élvezetekben való dobzódásra! A mammonimádók egyszabásúak mindenütt; édes testvérek ők. Az általános botránkozásból csak akkor lesz erkölcsi hasznunk, ha nem csak az ellenségeink minősíthetetlen eljárásától fordulunk el megvetéssel, de magunkban is és a magunk körében is elitéljük, megvetjük: a hamisságot és pedig azzal a nyíltsággal és határozottsággal, amellyel kárhoztatjuk most ellenségeink képmutatását és az igazság elforgatásában való mesterkedésüket. A mi közéletünkre, egyháztársadalmi életünkre is nagyon ráfér, hogy a botránkozás kíméletlen kemény szele söpörjön végig rajta, mert szörnyen elharapózott benne és úrrá lett a képmutatás, a nép erkölcsének, Isten félelmének ez a legkártékonyabb, leggyilkosabb mérge. Ez új esztendő kezdetén elemi erővel tört ki a lelkekből a békevágy. Szinte epedve vágyakozunk a békesség után a nemzetek között. A legjobbak imádkoznak és dolgoznak érte buzgón. Imádkozzunk buzgón és dolgozzunk serényen a lelkek belső békességéért is, Istennel, akinek tisztábbak a szemei, semhogy a gonoszságra nézhetnének! K. J. Ha az imádság az Istenhez írott levél: akkor a hit a bélyeg, mely célhoz]utását biztosítja. De egyik sem jut célhoz a másik nélkül. lami király, aki az emberekkel tömegekben bánik. Nem olyan, mint Napoleon, aki, mikor Metternich figyelmeztette, hogy egy bizonyos hadjárat egy millió emberébe kerülhet, így felelt: „Mi nekem egy millió ember ?“ Isten — atya és az atyaság lényege a gyermekekről való egyéni gondoskodás. Azért, hogy olyan végtelen sokan vagyunk, Isten mégis, mint Szent Ágoston mondja: „mindegyikünket épugy szereti, mintha csak az az egy volna, akit szeressen“. Ez a Biblia főgondolata és ez adja meg az igazi imádság lehetőségét. Azonban erről a gondolatról, hogy Isten minden egyesünkkel törődik, könnyű beszélni és szép róla elmélkedni, de nehéz benne hinni. Hogyan lehetséges, hogy Isten mindnyájunkkal törődik? Jézus szivét eléggé ismerjük, hogy megérthessük, hogy ő mindenkit szeretett, akivel találkozott. De Isten ? Hogyan tehetjük megfoghatóvá magunknak, hogy az, aki fenntartja a tejut világait, aki kezében fogja Oriont és a Plejádokat, név szerint ismer mindenkit? II. Először is, mintha sokkal kisebbek és jelentéktelenebbek volnánk, semminthogy Isten egyenként ismerhetne. Ha Istennek mindnyájunkra egyenként gondja volna, az azt jelentené, hogy bennünk olyan nagy érték és fontosság van, amilyent el sem képzelhetünk. És ha eszünkbe jut az anyagi mindenségnek végtelen nagysága, egészen hihetetlennek látszik, hogy az egyéni ember ilyen értékes legyen. A zsoltáriró is érezte az ember értékének rejtélyét egy ilyen világban, amikor így kiáltott fel: „Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját, a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél : micsoda az ember — mondom — hogy meg - emlékezel róla és az embernek fia, hogy gondod van reá?“ (8. Zsolt. 4—5.) Pedig a zsoltáriró a legtisztább éjszakán sem látott többet 6000 csillagnál, amikor Sión magaslatairól feltekintett az égre. Mi ma teleszkópjaink segítségével 100,000.000-t látunk és ha szemünk helyett fénykép-lemezt teszünk a cső alá, megtudjuk*.
