Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-07 / 1. szám
2. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. galambot, a béke galambját kirepítették, hogy meglássák száraz-é a föld. A galamb vissza jött. .. Még nincs hely, hol megpihenjen. Még tombol, tajtékzik ellenségeink ádáz dühe. Még tenger van szerte széjjel. Vad indulatok viharzó sötét tengere. Mégis nyugodtak vagyunk. A béke felajánlásának nagy ténye megsokszorozza erőinket. Amit tettünk, nem volt háborús manőver, nem volt képmutatás. A béke galambját nem ravasz diplomaták furfangja bocsátotta szárnyra; milliók szive, hatalmas nemzetek komoly békevágya kisérte útnak indulását. S most, hogy a galamb visszatért, nem szégyeljük magunkat, nem vagyunk megalázva, mint akiknek csaló szándéka napfényre jött. A háború özönvize zúg, tajtékzik körös-körül. De süt reánk a megbocsátó Isten szelíd napja. Oszlik a felhő, derül az ég. Türelem. Kitartás! Az ádáz düh, tomboló szenvedély önterhe alatt fog leroskadni. Csak nyugalom, hit, imádság. Ez való a szivünkbe. Tudjuk, hogy ha a galamb mégegyszer kirepül, úgy tér vissza hozzánk, hogy olajfa levél lesz a szájában. A béke... az emberiség békéjének, új, boldogabb korszakának olajfalevele. a. Uj évi gondolatok. Amit semmiképpen se hittünk volna el két évvel ezelőtt, im megtörtént. Két és fél esztendő múltán is benne vagyunk és benne leszünk még a háborúban. Őrültségnek véltük és gazságnak Ítéltük az annyira jámbor és istenfélő angoloknak azt a jósolgatását, illetőleg számítását, hogy a háború majd csak 1917-ben ér véget, mert ők csak akkora készülhetnek föl rá. Most valósággal eszeveszettségnek tartjuk és gazságnak ítéljük ellenségeink makacsságát, mellyel ‘még továbbra is ráerőszakolják úgyszólva az egész világra az emberi életnek és a vagyonnak határtalan pusztulását, és azt a mérhetetlen szenvedést, ami alatt nyögnek, sírnak milliók a harctereken és azok mögött. Bánt bennünket mód felett ez az embertelenség. Nem is volna szép tőlünk, ha nem bántana. Nem csak az bánt bennünket, hogy továbbra is kénytelenek vagyunk szörnyű és soha helyre nem hozható áldozatot hozni vérünkből és vagyonúnkból, de kivált és főképpen az, hogy ellenségeink hazug jelszóval, hamis zászló alatt erőltetik a további, hisszük, van jogunk hinni, hogy rájuk nézve eredménytelen küzdelmet. Az emberiesség, a humanizmus jelszavát hangoztatják. Azt a hitet igyekeznek ráerőszakolni népükre és a semleges államokra, hogy kivált az Ausztriában és Magyarországon a németek és a magyarok által elnyomott nemzetiségeket: az olaszokat, a cseheket, a ruthéneket, a románokat és szerbeket kötelességük megvédeni emberi jogaikban. Tehát tisztán az elnyomott gyöngékért áldoznak vért és vagyont. Ők a nemes ideálizmus dicsőséges lovagjai. Ez a rémséges képmutatás már egyenesen utálattal tölt el bennünket. Most értjük meg csak igazán, miért volt, hogy a szelíd Jézus olyan kíméletlen volt a farizeusok iránt. Most hat csak velőnkig az ő igazsága, mellyel a zsidóság legelőkelőbbjeit festett koporsóhoz hasonlította, és titkos tolvajoknak mondta, akik szép látszat színe alatt elharácsolják az özvegyek és árvák vagyonát. Az elnyomott kis népek védője: Anglia! Ugyanaz mellette : Oroszország! Ha békében puffogtatnák ezeket a frázisokat, nagyot nevethetnénk rajtuk. De háborúban vagyunk, gyilkos háborúban, ezért megdöbbenünk szemérmetlenségükön és gyógyít hatatlan-TÁRCA. Isten gondja az egyénre. I. Ha valaki komolyan véve az imádságot, hozzáfog az Istennel való társalkodás ápolásához, valószínű, hogy előbb-utóbb egy nagyon nyugtalanító gondolatra fog ébredni. „Ez, amit én gyakoriok“ — mondhatja — „feltételezi azt, hogy a Mindenható személyesen érdeklődik irántam. Amikor imádkozom, felteszem azt, hogy az Örökkévaló külön énvelem törődik. Az imádság lehet egyszerű dolog, de milyen megdöbbentően merész feltevésen alapszik!“ Ennek a meggondolásnak Mutatvány Fosdick E. H. Az imádság értelme c. művéből, mely ifj. Victor János fordításában a napokban hagyta el a sajtót. A kiváló művet, melynél jobbat bibliatanulmányozók, bibliakörök számára irodalmunkban alig lelhetünk, a legnagyobb szeretettel ajánljuk olvasóink figyelmébe. Cz. teljesen igaza van. Az imádság magában foglalja azt a bizalmat, hogy Isten figyel arra az egyénre, aki imádkozik. Az a tény például, hogy a Biblia különösképen az imádság könyve, szükségképen magával hozza azt a tényt is, hogy a Biblia Istene egyénekkel törődő Isten. A csillagokat mind név szerint ismeri (147. Zsolt. 4.); számontartja fejünkön a hajszálakat (Máté 1030); a világ minden verebei közül „egy sincs. .. Istennél elfelejtve“ (Luk 120). János egyúttal Istenről való gondolkodását is kifejezésre juttatja, amikor Krisztust e szavakkal jellemzi: „A maga juhait nevükön szólítja“ (Ján 103). Isten olyan, mint a pásztor, aki egyetlen eltévedt juhának is hiányát érzi; mint a gazdasszony, aki egy pénzt is addig keres, mig megtalálja ; mint az atya, aki egy elromlott fiát is siratja (Luk 15). A földkerekség minden gyermekei közül, mondja Jézus, „a ti mennyei Atyátok nem akarja, hogy egy is elvesszen“ (Máté 1814). Az egész Biblián és különösen az Ujtestamentumon végig, Isten nem va
