Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-11 / 6. szám
6. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 45. oldal. íességteljesítés útjára. Jól tudom, hogy a protestantizmus élt át mindkét felekezetnél olyan időket, sőt korokat, amikor vallási kiindulópontjától messze eltávolodott s a jelenben is nálunk Svájcban és másutt is krízisen megy keresztül, amikor a protestáns alapmeggyőződések értéke iránt egyes köröknél az érzék eltűnéssel fenyeget. De az a protestáns keresztyénség, amelyik a reformátorokkal — egészen mindegy, Lutherrel-e vagy Kálvinnal — némi összeköttetésben marad, átfogja szenvedni ezeket a kríziseket és nem fog miattuk eltévelyedni. Mi protestánsok soha sem élhetünk más hitből, mint a föltétlenül erkölcsi kegyelem-hitből, amelyik komolyan veszi önmagát, komolyan veszi Istent és levonja ebből a következményeket. El tudom képzelni, hogy a jövendőnek valami más keresztyénsége is lehet, de maradandó és minden próbát kiálló semmiesetre sem. És abban egyénileg csöppet se kételkedem : ha valami ezen a világon, úgy éppen ez a közös protestáns hit fog sokakat a most még ellenséges testvérek közül ismét egymáshoz vezetni. Nem a reformátorok kedvéért, hanem abban az Istenben való hit által, akit a mi reformátoraink átéltek és hirdettek. Az embereket a háború után sok más dolog is közel fogja ismét hozni egymáshoz; hiszen egyáltalán nem s élhetnek el egymás nélkül. De az egészen más kérdés, hogy mint keresztyének és mint testvérek együtt élhetünk-e ismét valaha? Pedig a hatalmas közös életfeladatok érdekében, amelyek ránk protestánsokra várnak, nem lehetünk meg egymás nélkül. Rám tisztán egyénileg, mindettől eltekintve, valami különösen üdítő és fölemelő, ha rátekintek Istennek ez embereire, akiket jellemük és egyéniségük oly végtelen különbözőségével ime Isten ugyanazon az úton vezetett s akik előttünk világítanak. A magam részéről egyiket se szeretném közülük nélkülözni. Nem értek egyet svájciaink balgaságával, hogy a világon akármiért is megfosszam magam a Lutherben talált örömtől, de nem tudok szabadulni német barátaimat illetőleg attól az aggodalomtól, hogy a mostani nemzeti harcok által Zwingliben és Kálvinban talált örömüket — ha volt valamikor — el engedik fojtani. Ezt a német protestantizmusra nézve súlyos kárnak tartanám. A zürichi és genfi reformátornak megvan a maga különleges missziója nemcsak a saját kora számára. Sok lutheránus legbelsőbb lelkülete számára egészséges lenne, ha Zwingli ős-svájci dialektusa, vagy Kálvin finom stílusú latinja által figyelmeztetni engedné magát a keresztyén ember hatalmas és kimeríthetetlen feladataira. Személyes tapasztalat alapján mondhatom: aki ezt elmulasztja, önmagát rabolja meg drága javaktól. Talán szabad ehhez még, mint svájcinak, hozzáfűznöm, hogy nálunk velem együtt sokan nem tudnák az életüket elgondolni Luther Márton személye és szava nélkül. Bár hozna számunkra a reformáció évfordulója, minden külső zavar ellenére, e férfiak életébe és munkáiba való igazán nagy elmélyedést, hogy így mi is mindig újra örvendezők és szilárdak legyünk a reformátori hitben. (Vége.) BELFÖLD. A Kálvin-Szövetség konferenciái. ív. Erkölcsi hiányérzet is szülőoka a szektáskodásnak. A hivatalos egyház nem ád erőt az erkölcsre. Az egyházat a papban látja; ez a tévedés igen sokszor ok a szektáskodásra. Az egyházat, az eszményt összetéveszti egyetlen egy gyarló halandóval . . . Valljuk meg, hogy ha a pap életével egyenesen hazugsággá teszi a vallást, akkor csakugyan ő az oka a szektásaminek lennie kell feltétlenül, ami nem relativ, ami értékes önmagában? A tapasztalat azt mutatja, hogy az erkölcsi értékelés tényleg változásnak van alávetve, mondhatnék, hogy a divat dolga. Minden korban, minden népnél mást és mást tartottak erkölcsileg értékesnek. Ma is majdnem minden nép és egyén más és más értékmérőt alkalmaz a cselekedetek megítélésénél. De az is kétségtelenül áll előttünk, abban már nagyon kevesen — csak az imént ismertetett irány csekély számú hívei — kételkednek, hogy az erkölcsi élet alapmozzanata az értékelés. Épen ezért az újabb ethikában az erkölcsi élet vizsgálata nem az ontológiai, hanem a deontologiai síkban mozog. Sőt „a helyzet egyenesen oda csúcsosodik ki, hogy az u. n. szellemtudományokban, kivétel nélkül, egy fogalom vált uralkodóvá, az érték fogalma“2, mert értékekből nő ki, értékeken nyugszik a mi egész szellemi életünk.3 A methodologiai naturalismus kiválóbb képviselői szintén felismerték az erkölcsnek értékkarakterét, bár módszerükhöz hűek maradtak s a tapasztalatból, inductioval, igyekeztek lehozni az ethikai értékeket. Csak Bentham, Comte, Stuart Mill utilitarismusára, vagy Spencer Herbert altruistikus egoismusára kell emlékeznünk. 1 Dr. Pauer Imre: Uj álláspont, módszer és irányelvek az ethikában. Budapest. 1889. 59. 1. — Lévy—Bruhl; La morale et la science des moeurs Paris 1903. 12. s köv. 1. — Rauh: L’experience morale. Paris. 1903. — Westermarck: The Origin and Development of Moral Ideas. London, 1906. I. 18. 1. — Letourneau: L’evolution de la morale. Paris. 1887. — L. még Schopenhauer: Die beiden Grundprobleme der Ethik. Dritte Aufl Leipzig. 1881. 195. 1 stb. 2 Böhm K.: Az ember és világa. III. Axiologia vagy értéktan. 1906. 6 1 3 Riehl: Zur Einführung in die Philosophie der Gegenwart. 1903. 172. 1. (Folyt, köv.)
