Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-11 / 6. szám
44 oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. a késői középkor a politikai viszonyok megértésénél nagy jelentőséget tulajdonít a természetjognak, minden reformátorra nézve jellemző, milyen keveset törődnek ők a természetjoggal, sőt ellenkezőleg mily erőteljesen törnek át minden emberi közbeeső okon keresztül egyenesen az Istenhez és az O akaratának közvetlen kifejezését találják meg az állami kormányzásban, nem elmélkedve az egyes államformák részletein. Itt, a politikai felfogás területén, éppen nincs hiány jelentős különbségekben ; de végeredményében milyen jelentéktelenek ezek a közössel szemben, a keresztyénnek az államhoz való egyszerű positiv állásfoglalásával és azzal a nagy háládatossággal szemben, amely minden reformátor sajátja volt azon állami rend és állami jog mellett, amit ki-ki a maga helyén készen talált. Hasonlóképpen mindannyiok egész gondolatvilágának előfeltétele az egyház egyetemessége. Bármily energikusan léptek is föl a római egyház-fogalom ferdesége ellen, általában magát az egyházat kérdésessé tenni soha egyikőjüknek se jutott eszébe; Ők többé vagy kevésbbé következetesen mindenütt a meglevő keresztyén egyházakat akarták Isten Igéje alapján megjavítani és ezekben az egyházakban teljesíteni hű szolgálataikat testvéreik javára. Ismét nagy különbségek vannak Luther és a reformátusok közt mindabban, ami az új egyházak alkotmányát, kultuszát és tanát illeti, de mindezek az eltérések nem érintik a lényeget, hogy Istennek minden körülmények közt megvan e földön az ő egyháza, hogy ezen egyháznak nem a tiszták és tökéletesek, hanem éppen a hívők közösségének kell lennie, akik tényleg mindnyájan tisztátalanok és bűnösek s hogy ebbe az egyházba be kell vonnunk az egész keresztyén népet a kisgyermekekkel együtt. Hogy ez nem volt egészen magától értetődő a tizenhatodik században, mutatja a keresztelők és misztikus túlzók teljesen eltérő állásfoglalása egyházzal és állammal szemben. A keresztelőkkel való harcban az egész reformáció — egyes megállapítások sokféle eltérése mellett — zárt egységgel ugyanazt a szabad és egyetemes pozíciót védi. Legbelső alapgondolatukat úgy fejezhetnők ki, hogy mi keresztyének itt a földön és nem a mennyországban élünk s ezért a földi élet rendjét nem nélkülözhetjük. A szektáskodók a maguk módja szerint Isten országát akarták a földön realizálni, a reformátorok előtt tisztán állott, hogy minden földi éppen csak átmenet és hogy bennünket rendeltetésünk a halálon túlra utal. Kálvin, a Krisztus-országa földre jövetelének legerőteljesebb munkása, a legerőteljesebben a túlvilág keresztyéné volt, aki minden keresztyénről föltételezte azt a heroizmust, hogy itt, mint katona, kitart a maga őrhelyén és teljesíti kötelességét, amig Isten haza nem hiv minden egyest önmagához. Azt ne mondják nekem minderre, hogy ez a közös vonások egyoldalú kiragadását és a „református“ és „lutheránus" közötti nagyon mély különbségek elsemmizését jelenti. Én valóban azt hiszem, hogy a különbségeket meglehetősen ismerem, de teljes határozottsággal állítom: másodrendű dolgokra vonatkoznak; centrális pontokban a reformátori hit egységes jobbra épp úgy, mint balra, Rómával szemben épp úgy, mint a szektáskodással, vagy a miszticizmus túlhajtott individualizmusával szemben. Nem szól ez ellen az a körülmény se, hogy a reformátoroknak igen gyakran elveszett harc közben az érzékük a különbség iránt, ami ezen központi dolgok és a mellékesek között van s nekünk nincs jogunk arra, hogy ebben hozzájuk hasonlóan tegyünk. Úgy látom, a protestantizmus a maga magvában egység. Nem tudok magam elé képzelni egyetlen komoly protestánst se, aki ne értene egyet az önmaga iránti föltétien őszinteségben és az isteni kegyelem iránti föltétien bizalomban a többi protestánsokkal és ezáltrl ne sodortatna rá az egyszerű kötepsychologiai megjelenési formáinak magyarázatához, azonban magát a morált, mely az okozati kapcsolatok között is önálló akar maradni, melynek céljai vannak, mely előtt eszmények lebegnek, lényegében leírni nem tudja. Van a morálban valami, ami nem okkapcsolatok eredője, hanem önállóan megragadott elvek realizálása. S ezt a tapasztalat ép úgy feltünteti, mint amazt. Az élet nem mechanismus, hanem előre lendülő teremtő tevékenység. Nem akadályozza meg a jelenségek természeti törvényét, de felette áll annak. S ha nem volna is így, akkor is önmaga felé fordul és van rá képessége, hogy mérlegelje cselekvéseit. Ez pedig nem a psychologiai folyamatot előidéző okok szerint, hanem saját belátásai szerint teszi. Nem szükséges mélyebb psychologiai fejtegetésbe, vagy történeti analysisbe bocsátkozni, csak önmagunkba kell tekintenünk, csak embertársaink legelemibb erkölcsi ténykedéseit kell megfigyelnünk s azonnal meglátjuk, hogy az erkölcsi magatartás értékelés, kiválasztás eredménye. A cselekvéseknél azt nézzük, hogy megfelelnek-e a morál követelményeinek, vagy ellenkeznek-e azokkal. Helyeslünk, vagy rosszalunk. S az Ítélet valami követelmény, valami eszmény elfogadásával van kapcsolatban. Az erkölcsnek tehát az a főkérdése, hogy: mit kell cselekednem ? Nem létítéletek, de értékítéletek fejezik ki tartalmát. Nem tényt constatál, hanem kritizál, értékességet állapít meg, hogy aszerint cselekedjék. Nem azt mondja, hogy ez van, vagy nincs, hanem azt, hogy milyen, helyes-e, vagy nem. S ezt csak bizonyos szempontból kiindulva állapíthatja meg. Elvek, értékek állanak tehát előtte, melyekhez viszonyítva mond véleményt valaminek az értékessége felől. De milyen természetűek ezek az értékek ? A tények, a biológia, a psychologia, vagy a történelem feleletet adhatnak-e arra, hogy mit tartsunk erkölcsileg értékesnek? Más szóval, az érték az-e, ami van, változik-e korok, népek, vagy egyesek tetszése szerint, vagy olyan,
