Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-07 / 1. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 1. szám. Pápa, 1916 január 7. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A.ZEGYHÁZ ÉS ISKOLA. KŐKÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József cd felelős szerkesztő címére küldendők, o Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A galamb. I Móz 88—11: „Kibocsátó a galambot is, hogy meglássa, vájjon elfogytak-é a vizek a föld színéről. De a galamb nem talála lábainak nyugvóhelyet és visszatére ö hozzá a bárkába; ö pedig kezét kinyujtá és bevevé azt magához a bárkába. És várakozók még másik hét napig és ismét kibocsátó a galambot a bárkából. És megjőve a galamb estennen és ime leszakasztott olajfalevél vala annak szájában.“ Nőé helyzete különleges helyzet volt. Mikor Isten a maga végére mehetetlen bölcsesége szerint a korán megromlott emberi fajra az özönvíz áradatát zúdította, úgy látta jónak, hogy neki és házanépének megkegyelmezzen. Mikor a rettentő ár egymás után nyelte el a föld legmagasabb pontjait is, hová a kétségbeesett, jajveszéklő emberek menekültek, mikor végtére elcsendesült a jajveszéklés csak az eső zúgása hangzott egyhangúan, Nőé szivében két érzés viaskodott egymással. Az egyik a fájdalom volt az emberiség romlása s pusztulása felett. Hiszen akik a halál martalékaivá lettek, vele együtt hordozták Isten képét és hasonlóságát. Emberek voltak, gonoszok voltak, de végtére mégis testvérei voltak. Volt köztük barát, kedves ismerős, volt közöttük rokon érzésű kebel s most minden szépség, minden barátság, minden emberi erő az enyészeté. Mérhetetlen fájdalom. Ám ezzel szemben állott a diadalmas öröm, hogy ő és háza népe az egyetlen kivétel. Mig mások a vad hullámok árjában lelték halálukat, ő él, övéivel, szeretteivel örül az életnek. Nem lehetetlen, hogy Nóé szivében legalább az első időszakában a vizözönnek, ez az érzés volt az uralkodó. Bármily lelkesítő és felemelő egy pillanatra, nehány órára, nehány napra kivételes helyzetünk tudata, ha van bennünk elmélyedés, komoly reflexió, kell, hogy hamarosan belássuk saját lényünk értéktelenségét, megérezzük, hogy a diadalmas hadvezér, a zseniális feltaláló, a fenkölt lelkű művész, az emberiség legnagyobb szellemei csak parányi rugók egy végtelen gépezetben, mely Isten örök céljait munkálja; be kell látnunk, hogy csak eszköz vagyunk az Isten kezében. Ez a belátás megalázódással jár. A végtelennek látszó pusztító vihar, a folyton zuduló víztömegek között Nóé is megérezte ezt. Belátta, hogy a vízözön, a bárka, a csodás szabadulás nem ő érette, hanem az Istenért van. Aggódó szívvel várta, hogy a természet rendje visszatérjen rendes kerékvágásába. A bárka ez a diadal mi symbolum mind szükebb lett s Nóé reszkető kézzel bocsátotta ki a galambot, meglátni vajon elfogytak-é a vizek a föld színéről. Megrendítő napok, vészteljes esztendők között, mikor Isten csodálatos akarata nehéz próbára tette világrészünket, mikor Európa legnagyobb népei fegyverrel támadtak egymás ellen, mikor az emberi kultúra, erő annyi nemes értéke sülyedt alá az enyészet tengerébe, Isten jónak látta, hogy bár nagy áldozatok árán, nekünk adjon szabadulást. Ellenségeink álnok tervei összeomoltak. A láng melyet a mi tetőinkre vetettek, átcsapott saját házaikra s azok, akiknek hatalmi- s bosszúvágya felidézte a rettenetes háborút, kényszeredetten hordozták annak minden átkát, szenvedését. De különleges helyzetünk tudata, diadalmámorunk tovaszállt. Nemcsak a mi fiainkért kár, ha elhullanak idegen harctereken, de eljutottunk — Istennek hála — oda, hogy résztvevő szívvel nézzük ellenségeink szenvedéseit is. Sajnáljuk a szegény harctérre hajszolt, elcsigázott, elvérző muzsikot is, sajnálunk minden csepp vért, melyet oktalanul kiontanak, barátét, ellenségét egyaránt. Szivünkben egészen más érzések ébredeznek, mint a háború első hónapjaiban. Vágyunk a csendes, zajtalan, de nemes, békés emberi munka után. Óhajtjuk, ltogy nemzetek egymásra találjanak, hogy elapadjon a szennyes áradat, mely beborítja az emberiség életének legszentebb magaslatait. Boldogok voltunk, mikor országunk s a szövetséges államok vezetői végre feltárták a bárka ablakát s a fehér
