Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-07 / 1. szám

Huszonnyolcadik évfolyam. 1. szám. Pápa, 1916 január 7. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A.ZEGYHÁZ ÉS ISKOLA. KŐKÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József cd felelős szerkesztő címére küldendők, o Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A galamb. I Móz 88—11: „Kibocsátó a galambot is, hogy meglássa, vájjon elfogytak-é a vizek a föld színéről. De a galamb nem talála lábainak nyugvóhelyet és vissza­­tére ö hozzá a bárkába; ö pedig kezét kinyujtá és bevevé azt magához a bár­kába. És várakozók még másik hét napig és ismét kibocsátó a galambot a bárká­ból. És megjőve a galamb estennen és ime leszakasztott olajfalevél vala annak szájában.“ Nőé helyzete különleges helyzet volt. Mikor Isten a maga végére mehetetlen bölcsesége szerint a korán megromlott emberi fajra az özönvíz áradatát zúdította, úgy látta jónak, hogy neki és házanépének megkegyelmezzen. Mikor a rettentő ár egymás után nyelte el a föld leg­magasabb pontjait is, hová a kétségbeesett, jajveszéklő emberek menekültek, mikor végtére elcsendesült a jajveszéklés csak az eső zúgása hangzott egyhangúan, Nőé szivében két érzés viaskodott egymással. Az egyik a fájdalom volt az emberiség romlása s pusztulása felett. Hi­szen akik a halál martalékaivá lettek, vele együtt hordozták Isten képét és hasonlóságát. Emberek voltak, gonoszok voltak, de végtére mégis testvérei voltak. Volt köztük barát, ked­ves ismerős, volt közöttük rokon érzésű kebel s most minden szépség, minden barátság, min­den emberi erő az enyészeté. Mérhetetlen fáj­dalom. Ám ezzel szemben állott a diadalmas öröm, hogy ő és háza népe az egyetlen kivé­tel. Mig mások a vad hullámok árjában lelték halálukat, ő él, övéivel, szeretteivel örül az élet­nek. Nem lehetetlen, hogy Nóé szivében leg­alább az első időszakában a vizözönnek, ez az érzés volt az uralkodó. Bármily lelkesítő és fel­emelő egy pillanatra, nehány órára, nehány napra kivételes helyzetünk tudata, ha van ben­nünk elmélyedés, komoly reflexió, kell, hogy hamarosan belássuk saját lényünk értéktelensé­gét, megérezzük, hogy a diadalmas hadvezér, a zseniális feltaláló, a fenkölt lelkű művész, az emberiség legnagyobb szellemei csak parányi rugók egy végtelen gépezetben, mely Isten örök céljait munkálja; be kell látnunk, hogy csak eszköz vagyunk az Isten kezében. Ez a belátás megalázódással jár. A végtelennek látszó pusz­tító vihar, a folyton zuduló víztömegek között Nóé is megérezte ezt. Belátta, hogy a vízözön, a bárka, a csodás szabadulás nem ő érette, hanem az Istenért van. Aggódó szívvel várta, hogy a természet rendje visszatérjen rendes kerékvágásába. A bárka ez a diadal mi symbo­­lum mind szükebb lett s Nóé reszkető kézzel bocsátotta ki a galambot, meglátni vajon el­fogytak-é a vizek a föld színéről. Megrendítő napok, vészteljes esztendők kö­zött, mikor Isten csodálatos akarata nehéz pró­bára tette világrészünket, mikor Európa leg­nagyobb népei fegyverrel támadtak egymás el­len, mikor az emberi kultúra, erő annyi nemes értéke sülyedt alá az enyészet tengerébe, Isten jónak látta, hogy bár nagy áldozatok árán, ne­künk adjon szabadulást. Ellenségeink álnok tervei összeomoltak. A láng melyet a mi tető­inkre vetettek, átcsapott saját házaikra s azok, akiknek hatalmi- s bosszúvágya felidézte a ret­tenetes háborút, kényszeredetten hordozták an­nak minden átkát, szenvedését. De különleges helyzetünk tudata, diadalmámorunk tovaszállt. Nemcsak a mi fiainkért kár, ha elhullanak ide­gen harctereken, de eljutottunk — Istennek hála — oda, hogy résztvevő szívvel nézzük ellenségeink szenvedéseit is. Sajnáljuk a sze­gény harctérre hajszolt, elcsigázott, elvérző muzsikot is, sajnálunk minden csepp vért, me­lyet oktalanul kiontanak, barátét, ellenségét egyaránt. Szivünkben egészen más érzések ébredeznek, mint a háború első hónapjaiban. Vágyunk a csendes, zajtalan, de nemes, békés emberi munka után. Óhajtjuk, ltogy nemzetek egymásra találjanak, hogy elapadjon a szennyes áradat, mely beborítja az emberiség életének legszentebb magaslatait. Boldogok voltunk, mikor országunk s a szövetséges államok ve­zetői végre feltárták a bárka ablakát s a fehér

Next

/
Oldalképek
Tartalom