Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-04 / 5. szám
36. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. közeledésének a lehetősége, sőt biztos reménysége sugárzik elénk? Ez az egyetlen álláspont, ahol a mások elleni itélgetésnek és panasznak el kell némulnia, mivel mindenkinek elég teendője van önmagával és mindenkinek elég oka van rá, hogy az Ítélkezésben, ha Istennel való dolgát komolyan veszi, megmaradjon önmagánál és a másikat ráhagyja az ő Istenére. Ma nem lehet eléggé hangsúlyozni: ebben a középponti dologban az eltérésnek árnyéka sincs a lutheránusok és kálvinisták között; aki ebben kétkedni akarna, annak csak az Institutio harmadik könyve 12-ik fejezetét kell elolvasnia. Minden további nélkül következik ebből, mint az egész protestantizmus közös alapvonása, a kegyelemben való hit, a Jézus által nekünk ajándékozott bünbocsánat-hit. A vallás nem lehet törvény, éppen mert a törvényt olyan komolyan veszi és teljesen átgondolja ; csakis kegyelem-vallás lehet, tehát hit, bizalom az ajándékozó, megbocsátó Istenben. Luther volt az, aki a törvény és kegyelem ellentétét különös erőteljességgel ragadta meg, erősebben, mint a reformátusok, azonban számtalanszor megtalálható ez —lutheri túlzásokkal való alkalmi polemizálás dacára — Zwingli irataiban is, mindannyiszor, ahányszor csak Zwingli az isteni igazságosság elől az isteni könyörületességhez menekül; erre emlékeztet félreérthetetlenül a motto, amit Zwingli reformátori iratai fölé helyezett: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, én megnyugosztlak titeket.“ Alapjában nagyon csodálatos, hogy Zwingli, a harcos, az erkölcsi reformátor, az erőteljes és erőszakos politikus éppen ezt az igét ragadta ki, mint legmagasabbat, az ő Máté evangéliumából, mintha azt akarta volna vele mondani: bármennyit küzdünk, mennydörgünk, feddődünk és dolgozunk is én is barátaim, a mi vigaszunk mégis csak Krisztus egyedül 1 Ugyanigy van ez Kálvinnál, aki szívesen fogja fel az egész vallást úgy, mint törvényt s magának Jézusnak is olykor mint a törvény betöltőjének tulajdonít jelentőséget: ő is a kegyelem-vallásában él, éppen ő száll sikra szenvedélyesen a „sola fide“ érdekében s amennyiben az Institutioban a bünbocsánatról szóló tant a megigazulás tana elé helyezi, nyilvánvalóan azért teszi ezt, hogy a kegyelem tanának minden erkölcstelen félreértését lehetetlenné tegye és a kegyelmi üzenet számára az absolut életeszményben a szükséges hátteret megadja. Krisztus az ő számára is a megváltó, aki hozza nekünk az Atyát és a megbocsátás és az atyai türelem minden vigasztalását; és aki nem ismeri Kálvinnál a vigasztalódásnak, békességnek, bizonyosságnak és bizakodásnak ezt a hatalmas élményét, az bizonyosan nem olvashatta őt. (Folyt köv.) A stóla-ügy. — Összegezésféle. — Luk IO02: „Valaki az eke szarvára veti kezét és hátra tekint, nem alkalmas az Isten oszágára.“ Érvényre lépett a kerületi határozat a temetési stóla fölemelését illetőleg. A legtávolabbi helyeken is megkaphatták már a jegyzőkönyvet, melyből meggyőződhettek, hogy immár visszavonhatlanul és kétség nélkül érvényes a határozat. Érvényes: post tot discrimina rerurii. A legelső fogalmi zavar már ott jelentkezett, annál a fungensnél, aki már akkor fölemelt stólát kezdett szedni, mikor még egyházmegyéje jegyzőkönyvében, mint javaslat szerepelt az új szabályzat; akit úgy keljelenségek, melyek meg az ellenkező irányú evolutiora mutatnak ? A morálnak és a vallásnak céljai nincsenek bent a történelemben. Történeti nyilvánulásuk sokszor ellentétben van lényegükkel, követelményeikkel. Azután meg, a már említett oknál fogva és azért is, mert az élet a különbözőségeknek egységes actio szempontjából való organizálása, a történelemben vallás és erkölcs olyan egységben nyilvánulnak, annyira összekeveredve jelennek meg, hogy szétválasztásuk s ennek alapján egymásra hatásuk értékelése lehetetlen. Wundt értékes történeti megállapításai élénk színekkel rajzolják ezt az összekeveredést. (Wundt: Ethik. Zweite umgearbeitete Aufl. Stuttgart. 1892. 39—99. 1.) Kezdetben minden együtt van a mythosban: tudomány, vallás, erkölcs. Azután kezd kialakulni az erkölcsi öntudat s ezzel együtt tisztul a vallás. A legfelsőbb fokon meg már épen az ethicai elemek dominálnak a vallásban. Az erkölcsi élet fejlődése is ehhez hasonló. A vallástól elválaszthatatlan. Hiszen épen ez az összekeveredés az oka annak, hogy a kettő között folytonosan megújuló antagonismust látunk. Ezért legfeljebb csak utalhatunk az erkölcsiség és vallásosság positiv nyilvánulásainak történeti tárgyalására s viszonyuknak ezen az alapon való körülírására, de a történeti módszert tárgyunkhoz nem találhatjuk megfelelőnek. A való területéről át kell tehát lépnünk az illőnek, a kellnek, az értéknek a területére. Az észnek, az egységes theoriai és gyakorlati észnek szempontjából kell tekinteni a vallás és erkölcs egymáshoz való viszonyát. Ez pedig nem jelent egyebet, mint hogy nem a morális és vallásos szükségletekből kinőtt s a fejlődés folyamán tapogatózásokban és kapkodásokban megnyilvánult nem szükségkép odatartozó elemekkel vegyített történetileg adott formáit vesszük figyelembe a vallásnak és erkölcsnek, hanem ideális formájukat, a morált, mint elérendő ideált, mint a moralitás gyökerét, aprioriját s a vallást, mint a positiv vallásosság alapját, mint megvalósítandó belső életet: a tiszta morált és a vallást a maga lényegében. Nem azonos azonban ez az eljárás azzal a módszerrel, melyet fogalmi
