Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-04 / 5. szám
5. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 37. oldal. lett figyelmeztetni, hogy vigyázzon, az még nem törvény, csak az akar lenni. De legalább ne panaszkodjunk, hogy a jegyzőkönyvek olvasatlanul maradnak. Majd csakugyan ott láthattuk a határozatot a kerületi jegyzőkönyvben. Némelyek — a hamar értesültek — ki [is hirdették mindjárt a kerületi gyűlés után. Ezek nagyot nézhettek, mikor a megjelent jegyzőkönyvben úgy találták, hogy csak a következő új-évtől kezdődik az érvényesség. De zavarba jöttek azok is, akik új-év után elkezdték az új stóla szedését. Egyszer csak egy szó nyilait a hazán keresztül: a határozat nem határozat, tévedés történt, a stóla-ügy inkább levétetett a napirendről, vagy letétetett újra az alsóbb fórumokhoz. De azért, bizony, nem egy helyen, ahol már felkötötték a harangot, nem hirdették azt vissza; elvégre a pastoralis prudentiának is vannak követelményei és nem látszott jónak a szabályok ilynemű fallibilitásának lehetőségét beledobni a köztudatba, még akkor sem, ha azok a szabályok nem is voltak szabályok. No de a múlt ősszel mégis csak érvénybe lépett az új stóla. Még pedig azonnali joghatállyal. Tehát nem most új-évkor. Néhol ment is röktön a gyűlés után közhiradás. De néhol bizony ez se ment. E lapokon megindult vitának folyamán lett csak érintve az érvényesség. De mitől kezdve ? Azt nem lehetett tudni. Sokan tehát — okulva a múlton — vártak új-évig* Akkor megkapták a jegyzőkönyvet és meggyőződhettek belőle, hogy az új szabály már a kerületi gyűléskor életbelépett. De hagyjuk a historicumot. A tévedések vigjátékának ennyi eleme szinte túlságos mértékben fűződik egy ilyen éppen nem vig témához, mint a temetési stóla ügye. Foglalkozzunk tovább azzal a kérdéssel: hogyan merülhetett föl a stólaemelés terve ? Évtizedekkel ezelőtt az volt a jelszó: a stólát meg kell váltani. És nemesebb értelemben vett irigység célpontjai voltak azok az egyházak, ahOl ezt a kérdést rendezni, a stólát egy bizonyos átalányösszegben megváltatni sikerült. Ma pedig kitűnt, hogy a stólát emelni is lehet. Bizonyos, hogy ez a törekvés nem mondható következetesnek, nem mondható haladásnak. Igaz, hogy egy nagy államférfiú nem valami dicső glóriát vont a következetesség erénye körül emez oraculumszerü mondásával: „csak az ökör következetes“; de Kálvin más véleményen volt. Ne legyünk igazságtalanok. Egyrészt talán örülni lehet a viszonyok ilyen alakulatának. íme, rácáfolt a múltra a jelen. Mégis csak emelkedett a lelki munka értékének megbecsülési foka. A fizetőképesség is nagyobb, mint azelőtt. Igaz. Méltó dolog, hogy ha a parádéra bőven kerül: a lelkészi, kántori functióért ne koldusalamizsna vétessék. Vagy amint egyik hozzászóló mondotta: ne legyen az a stóla borravaló jellegű. Ámbár a hasonlat itt is sántít. Mert hiszen próbálná meg valaki a régi kántori stóla összegét adni borravaló gyanánt annak az urasági kocsisnak, akit gazdája, fogatával együtt, rendelkezésűkre bocsát a gyászos feleknek! A még mindig megmaradt esketési stóla is elég rosszul hangzott a háború előtti ezer forintba kerülő „középszerű“ lakodalmak mellett. Mindez azonban csak hátrafelé tekintgetés. Az igazi elérendő cél mégis csak a stólamegváltás volna. Avagy nyolc koronával megvan fizetve egy ad hominem készített beszéd és imádság; ennek elmondása, még pedig milyen követelmények szerint?! No de nem is ez itt az igazi, megvalósítandó elv. Hanem az, hogy az a lelkész, kántor azért végzi a temetési szolgálatot, mert az az ő hivatásos kötelessége. Annak az egyháztagnak pedig, aki egész életében híven lerója kötelességé egyháza iránt: természetes és törvényszerű joga, hogy módszer néven fentebb elvetettünk. Amott a vallás és erkölcs fogalma úgy jelenik meg, mint a vizsgálódás eredménye, tehát befolyásolva van a megismerő alanytól és a figyelembe vett tapasztalati anyagtól; definíció a szó psychologiai értelmében. Itt pedig vallás és erkölcs úgy lépnek be egy magasabb synthesisbe, mint érvényességi mozzanatok mint ideális követelmények, mint az emberi szellemnek apriori, változhatatlan, egyetemes, örök tulajdonai, melyekből fejlődik ki s melyek felé tör a szellemi élét, melyek tehát nem fednek ontológiai realitást, tapasztalati valóságot, mert realitásuk érvényességükben van, hanem normativ elveket adnak s mértékül szolgálnak minden vallási és erkölcsi törekvéshez. Ezzel a szétválasztással a valóságban összekeveredett elemek önmaguktól szétesnek, minek folytán közelebb jutunk a tisztán látáshoz s az elfogultságtól ment megoldáshoz. Feltűnik így előttünk ez a fejlődésben levő két hatalom úgy, amint céljaik megvalósítása felé törnek, meglátjuk végső törekvéseiket s azt a viszonyt, melyben államok kell egymással, hogy az empiricus akadályok végtelensége ellenére is diadalra juthassanak. Megállapításunk ily módon nem az empiricus adottságot fogja fedni; több lesz ennél, normativ szempontokat fog adni. De hiszen a vallás és erkölcs igazi területén fogunk járni, ahol nem a lét, hanem az érték áll előtérben. Kárpótolni fog ezért a látszólagos veszteségért annak meglátása, hogy milyen viszonynak kellene lenni vallás és erkölcs között, mi az egyik és mi a másik feladata és mit kell tennünk, hogy észszerű solidaritás teremtődjék meg közöttük a valóságban is. Abba a szerencsés helyzetbe jutunk, hogy nem a fénysugarakat kell elemeznünk, hogy a fényforrást megismerhessük, hanem a forrás áll előttünk, hogy a sugarak irányát öntudatosan követhessük s tudjuk, hogy mit kell belőlük kivetni, micsoda heterogén elemek keveredtek hozzájuk útközben. ' (Folyt, köv.)
