Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-04 / 5. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 5. szám. Pápa, 1916 február 4. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA. KŐKÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők. «=> Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs cimére küldendők. Megpróbáltatás. Zsid 12e: „Akit szeret az Ur, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad." Arra gondolok, amikor az ember nem talál nyugtot sehol a földön. Mikor szerettei közül egynek a halálos ágya mellett ül, a többinek s önmagának sorsát pedig sötét viharok között látja hánykódni. Mikor segíteni, tenni akarna s maga is tehetetlen nyomorult. Mikor kimenne a szabadba — ott sivító téli szél fú, a föld sáros, puszta és kietlen. A mások békességéből kérne kölcsön s körülötte csak síró, csüggeteg emberek vannak, akik talán éppen általa várnak enyhülést. Mikor az önlelkének bizalma eltűnt. Epedve vágyik földinél nagyobb, mélységes szeretetre, szeretné Valakinek hűs csókját a homlokán . . . imádkozik hosszan s még abban sincs nyugalom, arra sincs felelet. S a testi-lelki nyomorúság azután kiveri lelkét a kételkedés vizeire. Ereje összetört, összeköttetése az éggel mintha megszakadt volna, nincs mivel többé visszaüzni azokat a kétségbeejtő gondolatokat, melyek sötét madárseregként egyre feléje szállanak. Az emberi életet kezdi céltalannak, magát az embert a sors kényére adott játékszernek tekinteni. Jób sirámai csengenek fülébe: „Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?“ Bűneinek súlyát is többszörösen és kinosan érzi. Hogy a könyörülő Isten olyan távol van, még ez is növeli a kétségek rettentő erejét. „Mért nem bocsátód meg vétkemet és nem törlőd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem és ha keresel engem, nem leszek.“ S ha ilyen emésztő, kinos sötétségbe belevilágít az Ige fényessége, csodálatosan, olyan erővel, melynek eredete felől többé nem lehet kétség, pillanatra tartó ragyogó fényesség sugározza be a gyászt öltött lelket: „Akit szeret az Ur megdorgálja . . óh akkor mit cselekedjék? A földön körülte nem változott meg semmi. Ujjonghat-e, örömteli arccal megtérhet-e a hajlékba, melyben sötéten és fenyegetően továbbra is ott ül a földi reménytelenség? Tud-e járni vidám arccal, mikor a teher azután is egyre nő s a régi sebek mellé még újak szakadoznak? Vig dalra, öröménekre nyilhat-e az ajka, ha a szenvedés jajjai szivetrendítően tovább sírnak felé, ha tekintete minduntalan szomorú, könnyes szemek nézésével fonódik össze? Nem. A megpróbáltatásból még csak a kétségbeesés távozott el. Óh, de ezzel olyan sok eltávozott. A fájdalom él, élhet tovább is, szivünk sajoghat. Arcra borulva könnyeink hullhatnak a sivár földre. De azért már minden, minden más. Kinosan várhatjuk a szabadulást még ezután is, de igazában már eljött az hozzánk. És az igazi boldogság már elkezdette építeni szivünkben a fészkét. A megpróbáltatás majdan áldott gyümölcsöt hozó virágja kinyílott már a lelkűnkben. Igen, mert a fájdalomban, még a nehéz szenvedések között, még a sirásnak és szomorúságnak órájában, mikor mintha a terhet nem akarná még levenni rólam, mikor elfeledett és nem jő segítésemre: szeretem az Istent. Szeretem valami eddig ismeretlen mélységes ragaszkodással, szeretem nem azért, hogy minél előbb kiszabadítson, a szeretetem tiszta még az ajándékvárás gondolatától is. Szeretem Öt egyedül; azért mert van s mert olyan Ö, amilyennek Fiában megmutatta magát. Hogy az én szívemben fölgyúlhatott ilyen szeretet lángja, hogy a nehéz megpróbáltatásoknak nem árán, hanem útján lelkembe az örökélet sejtelme szállhatott, bizonyosság arra, hogy Isten szeret. A megpróbáltatást azért „teljes örömnek tartsátok.“ Tildy Zoltán. A pokol a hatványozott önszeretet, a mennyország a hatványozott szeretet. Dalhoff.
