Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-04 / 5. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. 'otestantizmus egysége. baseli theol. professzor. A szerző engedélyéül fordította: Bereczky Albert n protestantizmus egységéről Írni ma, amikor mindennapi látványunk a szétszakadás és protestáns keresztyének szenvedélyes harca — s mi protestánsok a keresztyénség általános csődjébe különösen érzékenyen kerültünk bele — sokak előtt keserű gúnynak tűnhetik föl. Ezenkívül is mindenki tudja, hogy jóval előbb már, a béke idején, hivatott kutatók ezt az egységet problematikus dolognak mondották s még hozzá minden országban egyházi harcaink is olyan súlyosan kompromittálták, hogy már akkor is kedv kellett hozzá, hogy róla beszéljünk és benne higyjünk. Ennyiben a világháború itt éppúgy nem hoz semmi újat, mint egyéb területen, hanem itt is, mint mindenütt, fokozza a már meglevő bonyodalmakat és ellentéteket. Hozzájárult még mindahhoz, ami bennünket ebben a protestánsok közti belső háborús állapotban a földre nyom, hogy éppen most előragadták a lutheranizmus és káivinizmus ellentétének régi harci jelszavát, hogy a politikai ellentéteket vallásilag is mélyebbé tegyék és a sziveket még ott is elszaggassák egymástól, ahol egyedül lehetett volna várni a kapcsolatot a háború utáni mély belső megértéshez. Ha én mindezzel szemben ez alkalommal mégis néhány szóval a protestantizmus egysége mellett szállók síkra, nem pillanatnyi ellentmondási vágyból teszem ezt, hanem egyszerűen csak azért, mert ez a legmélyebb alapokban való egység már régebben, történeti munkásságom közben, mint valami különösen boldogító jelenség tűnt föl előttem. Szó sem lehet persze arról, hogy elsimítsuk vagy megkisebbítsük a Luther és Zwingli, vagy Luther és Kálvin között levő különbségeket, vagy egyáltalán elTÁRC A. Búcsú a harangjainktól. Ércetekből mikor fegyvert kovácsolnak S kiértek a rémes küzdelem helyére: Csengése ne legyen más a hangotoknak, Ott is csak az legyen: béke, béke, béke! Gránátok képében, ha süvöltve szálltok, Maradjatok azért mindörökre áldott, Imádságra hivó tiszta harangszónak, Gyengét erősítő szent vigasztalónak! Jeltelen sírokra fonjatok virágot, Öleljétek át a veszni tért világot.. . S mikor fergetegként indul a két tábor, • Legyen a zengéstek diadalmas, bátor! Kongjátok túl ég, föld iszonyú rengését, Kiáltsátok bele a vak éjszakába: Amit Isten adott, erő, erkölcs, épség Ne vesszen tovább is földi rög sarába! maradjunk azon értékes új megállapítások mögött, amelyeket az utolsó évtizedek egyháztörténeti munkássága hozott számunkra; itt főleg gondolok Troeltschre. Sőt ezeket a valóságos ellentétekké fokozódó különbségeket most inkább eleve ismerteknek kell föltételezni. A különbségek a jellemnek, a személyes életmódnak, a külső képzettségi-, állami- és társadalmi viszonyoknak tarka sokféleségéből és különböző egyéb lelki elemeknek a hozzájárulásából származtak. Nem egykönynyen lehet három eltérőbb egyéniséget egymás mellé képzelni, mint éppen a három reformátor s mindig újra meg újra csodálkoznunk kell rajta, hogy egy nagy közös mozgalomban együttműködni egyáltalán képesek voltak. Vallásilag egyik főkülönbség közöttük, hogy csupán Luther fontolhatta meg vallási alapélményét minden oldalról, mig Zwinglit a humanizmus és a felsőnémet miszticizmus erősen befolyásolta, Kálvinnak pedig — mint utódnak — már az első reformátori évtizedek összes változatos vallási és theologiai termékeit fel kellett belsőleg dolgoznia. És ez még nem is a legmélyebb és legbelsőbb különbözési pont. A legmélyebb különbségek megértésénél inkább az az eltérő és tovább nem elemezhető alaptermészet nyomul előtérbe, amely Luther számára lehetővé tette, hogy a hit által megragadott isteni kegyelemben Istent magát és minden üdvösséget megtaláljon, mig Zwingli és Kálvin számára ez a kegyelem egyszersmind harcra és az egyéni s a társasélet átalakítására kényszerítő erő volt. Azonban mindezek jól ismert dolgok s köztünk további fejtegetésre nem szorulnak. Annál inkább szükséges ma újólag emlékezetbe idézni a közös alapot, amely végtére is egyedül ad jogot arra, hogy protestantizmusról beszéljünk, még ha az a veszély fenyeget is, hogy az előadottak a reformáció ismerői számára csupa magától értetődő dolgok lesznek. Ihlessétek lelkét ellennek, barátnak, Szív ne égjen többé gyülölség füzében, S találjuk meg egymást az Isten fiának Érettünk állított keresztje tövében! . . . Ércetekből mikor fegyvert kovácsolnak S kiértek a rémes küzdelem helyére: Csengése ne legyen más a hangotoknak, Ott is csak az legyen: béke, béke, béke! Bakó Béla. Vallás és erkölcs. (Folytatás) II. Nem veszi figyelembe ez a módszer azt, hogy a megoldatlan problémák az öntudat méhében összekeveredve élnek a rokon természetű megoldatlan problémákkal, mintegy egymástól várva a segítséget s csak akkor válnak szét, mikor a megoldás megszünteti probléma voltukat. A valóságban tehát nem találhatjuk
