Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-28 / 4. szám
4. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 29. oldal. örökkévalóság hite az a kincs, ami a hivő, de modern életnézletnek vezérténye: ezáltal lesz igazán értékessé a földi élet, ami bizony megharcolt, megszenvedett magáért. Ezen jegyzetet szükségesnek láttam, mert a már kifejtett* lendült életszellemet, modern nézletet az örökkévalósággal, feltámadással, vagyis az életnek a halál utáni érvényesülésével kapcsolatba hozhattam és a hivő, de modern szellem által megkövetelhető, már tárgyalt megfelelőbb kifejezési módokat a feltámadással, örökkévalósággal is összefüggő leg fejtegetni alkalmam volt, alkalmasabb, rövidebb elhelyezkedéssel, mivel az egész dolgozat menete bővebb világot vet e jegyzetre. * Minél inkább becsülöd az Isten adta földi létet és minél erősebben hiszed az örökkévalóságot, annál igazabban és teljesebben fejted ki erődet, törekvésidet nemcsak a jelenben élőknek, hanem a későbbi utódok javára is. Hazafias, háborús hang: minél inkább becsülöd a földi életet s ezzel együtt a földi hazát, annál inkább lelkesedd, hogy fokozott erőkifejtéssel jelentékeny, avagy hőstettekkel szolgáld a hazát, viszont minél inkább közeledel a szélsőséghez, csak az örökkévalóság becsüléséhez, anvyival inkább lekicsinyled a földi érdekeket, ezzel együtt a hazát is, annyival inkább oszlik érdeklődésed, de ám erőkifejtő készséged is. Hindenburg nem köszönné ám meg, ha katonáit nyavalygós, leverő hangon térítenéd ki lelkesedő, erőkifejtő nagy lendületéből! Ez ám a megfelelő hang : bár ég és föld elmúlnak is, de mig a földdel együtt a múlandó haza tart: addig „a haza mindenek felett0 és ha kell, vérünket, életünket a honért! És minél inkább hiszünk Istent, örökkévalóságot, annál buzgóbban esedezünk a földi haza megáldásáért. Istentől bár, de a földi hazában nyertük életünket, azzal együtt testünket, lelkünket, az élet javait, valamint a szellemi és vallásos javakat is a haza által segélyezett vagy fenntartott egyházi, iskolai területen. A földi hazában kell gyakorolnunk a kér. erkölcsösséget, a felebaráti szeretetet, hogy a köz boldogság terjedjen és növekedjék. Ne tiltsuk az élet javait, de lépjünk fel a harácsoló, zsaroló önzés ellen, ne nyavajogjunk jeremiádokban az élet örömei ellen, sőt buzdítsunk egyrészt azoknak tisztes fokozására, másrészt pedig a munkás hit által való megosztására, ne sírjunk fájdalmas mól akkordokat a földi hatalom, dicsőség ellen, sőt inkább buzdítsunk az erők kifejtésére, földi hatalmunk növelésére, mert a földi lét természete szerint ellenségeink támadhatnak. Igenis jutalmazzuk dicsőséggel a nagy szellemeket éppen úgy, mint a földi közdés és harc nagy munkásait, hőseit. És így tovább az élet számtalan vonatkozásaiban más hangot, más kifejezéseket fog követelni az emberiség, mert a világháború irtózatos áldozatával, vérözönnel szerezte meg a földi élet nagykorúságát és a nagykorúsággal együtt a kellő értékeléseket. Amaz özönvíz után jelül az égen tündöklő szivárvány jelezte Isten kegyelmi Ígéretének igazságát. A világháború vérözönje után nem az égen, hanem a földön ne szivárvány fényljék, hanem a hősök szent hantjain és mindenütt az élet ösvényén virágok nyíljanak, az életnek, megszenvedett örömeinek, megharcolt dicsőségének, az élet reneszánszának virágai, a földi javak, erők, szolgálatok értékelésének bölcsen szabott alakzataiban, a teremtő Isten atyai örömének harmatával, az örökkévalóság erős hitének hajnali fényével, az emberfeletti akarattal megfeszített nemes törekvések alkotó hatalmával, a jézusi felebaráti szeretetnek egyetemlegesen megosztó erejével, a földi, szociális érdekeket is élő hittel szolgáló Istenországában. A földi léiben, annak értékelésében, bölcsen szabad élvezésében nagykorulag lendült, de az örökkévalóság hitében erősödött, hivő modern szellem az a hatalom, amely előtt önkénytelenül meghódolnak Nietzsche és társai, sőt meg is semmisülnek, mert létük immár céltalan hiszen nincs mi ellen harcolniok. A hivő modern keresztyénség emberei valóban übermenschek, közönséges emberfeletti emberek, de nem ám a Nietzsche-féle hitetlenség, féktelenség, hanem Istenbe, örökkévalóságba vetett hit, isteni segedelem, áldó kegyelem által. Jó! legyen valósággá a Nietzsche bölcseleté a „hatalomra törő emberfeletti ember“. Hiszen a világháború szelleme is kedvez e felfogásnak. Valóban egy korszakban se volt annyira megfeszítve az emberi akarat, mint ma nemcsak a harctéren, hanem a polgári életben is. Valóban mint Übermensch, normális akaratfeletti akarattal, erőkifejtéssel küzd, harcol ma az emberiség, önkénytelenől is hatalomra tör. Ezt a feltörő akaratot, nem lankadó erőt vájjon Nietzsche „holt isten“-es filozófiája ébreszti, lendíti, hajtja-e inkább, avagy az élő istenbe, gondviselésébe vetett hit és ama Lélek, aki hatalmában tartja az emberi szellemet és akaratot ? Kérdezzék meg Nietzschék az imádkozó hősöket? Fordítsuk meg Nieizschét: Szerinte „csorda lelkek“ azok, kik nem tartoznak a kevés kiváltságosokhoz, a „holt isten“-t elvetőkhöz, a korlátlanokhoz. Szerintünk az Istent, örökkévaló életet nem hivő, a közboldogságot e földön nem munkáló önzők a csordalelkek. Az egyetemes szeretetnek közönséges emberi mértéken túl való fellendülése: ez a „hatalomra törő akarat“, mely kidobja köréből a salakot, az önzést, mint a közboldogság legnagyobb akadályát, a társadalmi, szociális nyomornak és a világháborúnak legfőbb okát, a világbéke állandó érvényű megkötésének legnagyobb akadályát. Csakis a hivő szeretet lehet az igazi „hatalomra törő akarat“, az emberfelettivé, übermensché tevő erő»
