Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-11-11 / 45. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 45. szám. Pápa, 1917 november 11. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ JÉW ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Betanított emberi parancsolat volt=e ? Ézsaiás : XXIXi.j . . . Ez a nép csak szájjal közelget hozzám és csak ajkaival tisztel engem, szive pedig távol van tőlem, úgy hogy irántam való félelmük betanított emberi parancsolat lön. Ebben az esztendőben protestáns egyházaink nagyobb fénnyel ünnepeltek, mint bármikor a mi életünkben. Az aggódó szeretet meg nem róható gyász, mert szent fátyolával befedett arcok kifejezésteljesebb tekintettel néztek vissza a múltba. A reformáció hatása a mi emlékezetünk óta most nyerte a legtöbb oldalú megvilágítást. Még a közönséges lelkek is a legmagasabb síkba törekedtek. Mindenki igyekezett felbontani a néki adott kegyelem mértéke szerint annak a napnak sugarait, mely hosszú felhő alatti bujkálás után — csak néha tudott diadalmasan előtörni a szürkeség ködéből — 400 esztendővel ezelőtt újra felragyogott, hogy azután a szétbontott sugarakat összegyűjtse egy csomópontba : az evangéliumi eredetiségbe. Az ünnepélyeknek vége. Azonban azt nem akarom gondolni, hogy az ünneplő köntössel együtt levetettük mi és hiveink e lélek ünneplő ruháját is, amelybe felöltöztettük a nagy évfordulóra. Mert ha ez megtörtént volna, avagy megtörténhetnék, akkor a mi egész ünneplésünk hasonlatos a választott nép istenfélelméhez, melynek bünül jegyeztette fel az igaz Jáhve az élet könyvébe, hogy szájjal közelget hozzá és csak ajkaival tiszteli őt, szive pedig távol van. tőle, úgy hogy iránta való félelmük betanított emberi parancsolat volt. Az a kérdés emberi parancs szóra (felsőbb hatósági rendelet, vagy szokás, hagyomány) vagy pedig a lélek parancs szavára ünnepeltünk-e ? Adja meg mindenki lelke a választ ! Ha úgy ünnepeltünk, hogy csak bámulat fogta el szivünket, amikor láttuk a történelem szemüvegén át, mint halványította el a reformáció a romanizmus herostrátesi dicsőségét; ha úgy ünnepeltünk, nogy csak a reformátorok bátorsága bilincselte le figyelmünket, ha ünneplésünk csak a múltra való emlékezében merült ki, ha fejtegettük tudományosan a reformáció erkölcsi, szociális, irodalmi, stb. hatását, de ha amit nyújtottunk, a történelem szérűjéről gyűjtögettük kévébe, belső világunkból pedig nem hoztunk elő újat: ünneplésünk betanított emberi parancsolat volt. Ha pedig úgy ünnepeltünk, mint akik a múlton nemcsak merengeni tudnak, hanem előbbre is akarnak haladni a Krisztus által kijelölt és a reformátoroktól taposott ösvényen, mint akik győzelemre akarják vinni az üdvösség evangéliumát és az emberi élet bástyafokára kitűzni a keresztyén erkölcsiség zászlaját, ha úgy ünnepeltünk, mint akik ót és újat hoznak elő éléstárukból: ünneplésünk a lélek parancs szava volt. Szép dolog ünnepelni, a múltat megeleveníteni. Önmagunkat megtisztelő kegyelet a porladó hősök halhatatlan lelkének való hódoíás. Azonban az ünneplés csak akkor szép és kegyeletes, csak akkor boldogítja lelkünket, ha él bennünk a tudat, hogy mi a reformátorok gyermekei vagyunk és tantételeik a mi életünk. E tudat felkelti a felelősség érzetét, melynek súlya alatt a lélek rögtön kérdez: Vájjon nem lettem-e hütelen gyermek; az én életemből megérzi-e a világ, hogy én is evangélizált, a reformátorok törvényes szülöttje vagyok ? Csak ilyen öntudatos ünneplés méltó a nagy elődökhöz és kedves áldozat Isten előtt, nem szájjal közelítés, nem ajkakkal, hanem lélekkel való tisztelése, nem betanított emberi, hanem kijelentett isteni parancsolat. Én úgy éreztem, hogy mint az első pünköst napján a szélvész zendülése, úgy töltötte be templomainkat s a lelkünket az angyali szózat: „Menj el és vedd azt a nyitott könyvet . . . Ismét prófétálnod kell“. (Jel. X. 8. . . 11.) Az az ünneplés, ahol ily üzenetet kaptunk, nem lehetett betanított emberi, hanem csakis lelki, kijelentett, isteni parancsolat. Gy. E. Az úrvacsorái kérdésekhez. III. ii. Midőn megállapítottuk, hogy a vita durvaságai magának az általatok is hőn szeretett egyháznak válnak kárára, mondjuk ki, hogy a hit és élet nagy kérdéseiről Jézus szellemében, szelíden és alázatosan vitázunk. Itt az első kötelesség, hogy az Evangyéliomot jól megnézzük, ne hogy úgy járjunk, nflnt a Vesz
