Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-28 / 4. szám
28 oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917, A háború. — A kenyér, a földi lét értékelése, Nietzsche legyőzése. — IV. Nyavalygós jerémiádokban mit tremolozunk folyton a földi dicsőség, javak ellen? Mennydörögjünk a csalás, lopás, rablás, a pokoli bűn: a zsarolás, a börtönnel, pellengérezéssel fenyegető pénzkicsikarás, szeretetlenség, önzés stb. ellen. Fokozott hittel, lelkesedéssel buzdítsunk az Istenbe vetett bizodalomra, aki által megáldatunk az élet javaival és örömeivel, lelkesítsünk, bátorítsunk az örökkévalóság hitével, hogy a földi múlandóság gondolata ne verje le örömeiben és hasznos törekvéseiben a halandó embert. Nem új etika ez, hanem csak új hang! . . . A régi megszokott hang ez: Tekintsük mellékesnek, ideiglenes szoros útnak e földi életet, mert ebben tökéletesség, állandóság nincsen, csak az örökkévalóságban nyerjük el az igazi javak soha el nem múló bírását. Modern kér. hang: a földi életet a Teremtő Isten áldásul adta és nem mellékelem azt azért, mert amaz örökkévaló élet a tökéletes, hanem a tökéletes örökkévalóságot erősen hiszem, mert ez teszi értékesebbé, nyugodtabbá és boldogabbá földi életemet, tudván, hogy vége nem örök enyészet és így nem céltalan. A múlandóság és örökkévalóság között is a földi létnek önmagában véve is megvan a saját értéke. * Okvetlen eszünkbe jut a mostanában lefolyt úrvacsorái vita a feltámadásra vonatkozó agendalis kérdést illetőleg. Senkinél se állott elő a gondolat, sem a kis, sem a nagy tekintélyeknél, hogy a keresztyénség nem ám a feltámadás-, hanem az örökélet hitével áll vagy esik. És ezt figyelmébe ajánlom amaz érdeklődő nagyérdemű főurnak. Ennek minden félremagyarázás nélkül állani kell rendületlenül. Hogy az Ur Jézus valósággal feltámadott, ez alapvető hit. De ami az embert illeti, hiheti valaki az örökéletet, hiheti megingathatlanul, anélkül, hogy hinné az olyan értelmű feltámadást, ahogy ez a kér. közhitben kialakult. Hiheti a feltámadást másként is, úgy, hogy a földi szemmel és eszközökkel nem látható „lelki test“ (I Kor 1544) a meghalás pillanatában a lélekkel együtt kiszabadul a rothadandó testből. És így hiszi a halál pillanatában való azonnali feltámadást, de nem hiszi a „rothadandó“ testét, mert „test és vér nem veheti az Isten országának örökségét és rothadandóság a rothadatlan természetnek örökségét nem veszi“ (I Kor 1560). Lehet olyan felfogás is, mely a földi test feltámadását nem tagadja, de ezt, mint a világ végén történő 2-ik testi feltámadást hiszi, amit megelőz a a halál pillanatában .történő említett feltámadás. Tagadja, hogy először és csupán a világ végén támadna fel az ember. Vissza borzad azon gondolattól, hogy majd valamikor a „világ végén“ lesz meg először a feltámadás és addig a lélek az „elvetett“ rothadandó testtel együtt végig nyugossza, alussza, mint egy hosszú téli éjszakát, a halál álmát. Irtózik e régi szokott frázistól: „nyugodjon békével“, t. i. „a feltámadás napjáig“, „alussza álmait“ és hozzá még „örök álmait“, vagy pl. Révész B. imakönyve: „hadd halljuk meg hosszas álmunk után a sírok felett egy napon megálló Jézus szózatát“, vagy a 87-ik halotti ének 2. v. „A rög közt is élte szendereg“, 3. v. „Jön majd a boldog kikelet. Ha kinyugosszuk a telet“. Abszurdum a világ végéig tartó hosszú téli éjszakát átaludni! Ilyen bombasztok után nem csuda, ha a mai kor intelligens és különben hivő lelkei is megrettennek amaz urvacsorai kérdéstől. A már leirt, fellendült életszellemnek kedvesebb hit: az életnek egy pillanatig is meg nem szakadása, azonnal történő, bár láthatatlan, de dicső feltámadásával tökéletesebb, életteljesebb folytatása. E felfogással a már ismertetett életszellem önmagához következetesen érvényesül ime a halál felfokozó pillanatában is. Kérlelhetetlen következetességgel, matematikai ridegséggel követeli az élet számára a halál után, jobban mondva azonnali feltámadás után nem ám a csak imádkozó, tétlenül a mennyei trón előtt udvaroló, hanem az erőt még tökéletesebben, teljesebben kifejtő, a tökéletesedés felé törő, fejlődő állapotot. „Kevesen voltál hiv, sokra bizlak ezután; menj be a te Uradnak örömébe“ (Máté 2521). Tehát az élet követeli a magáét már a halál pillanatától kezdve, egy pillanatig se akar csak úgy tétovázva hiányosan vesztegelni. A felszabadult, tökéletesebb, új állapotban fokozottabban kíván élni. A hivő, de modern ember valóban übermenscheket, az életben, erőben, élő hitben emberfeletti embert akar a halálban is látni. És az igazság bizony inkább pártol a tökéletesség felé haladó élethez, mint a várakozó, ásítozó, alvó vesztegléshez. Élet és élet rettenthetlen következetességgel fel az örökkévalóságig! Hogy aztán majd valamikor világ végén a rothadandó test is feltámad és az is egyesül a lélekkel, azt az isteni mindenhatósággal együtt hinnünk kell. Még ezt is a kifejtett fellendült életelv következetes szempontja alá kell helyeznünk. Ugyanis az a test, melyet Isten adott, melyben e földön élünk, kicsiny vagy nagy tetteket a jelen vagy jövő kornak béketerületén vagy harcterén végeztünk, amely testnek agy-, szív-, idegszövetébe, állományába volt isteni bölcseséggel titkon szőve a szellemi élet annyi gondolattal, érzelemmel, annyi átrebbenő sóhajjal, imáival, az a test, mely az életnek és szellemi életnek isten alkotta műszere volt, szintén követeli az életelv érvényesülését a feltámadást, megelevenítést. De ez nem maga az örökélet. Annak csak külső járuléka. Az isteni hatalom másként is rendezhette volna anélkül, hogy a lényeg, az örökélet, érintve lenne. Igen az örökkévalóság hite az, amellyel, mint örök lényegességgel, a keresztyénség áll vagy esik: amiről a keresztyénnek okvetlenül vallást kell tennie. Az
