Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-10-07 / 40. szám
40. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 283. oldal. rajongójává. A természet nagy, nyitott könyvéből ép úgy szeretett és tudott olvasni, mint iskolamestere ábécéjéből, vagy később a sárospataki kollégium classicusaiból. Sokat küzdött, sokat fáradt, de tán még többet nélkülözött, mig a közép- és főiskolai tanfolyamokat szép sikerrel elvégezhette. Már a főiskolai önképző-körben megnyilatkozott és sokat Ígérőnek mutatkozott költői hajlama és tehetsége. Az első határkő e pályafutásán a „Mohos váromladékon“ kezdetű romantikus izü költeménye volt, mit azután számtalan szebbnél-szebb rege, költői elbeszélés, népdal, vallásos és hazafias dal, allegória követett, mikkel nemcsak a maga, hanem nemzete elegikus hangulatát is ő fejezte ki a legszebben. Még pataki diák volt, amikor előfizetést nyitott a Népregék és Mondák-ra, melyekben könnyed feldolgozó ereje, gazdag fantáziája s általában költői talentuma fényesen nyilvánult meg, bár nem a tárgy követte epikai, hanem inkább lírai — subiectiv — irányban. Az 1846-ban megjelent első kiadást hamarosan követte a második, majd a Virágregék (1854.) bájos gyűjteménye. Ki ne ismerné s ki ne szeretné ez allegorikus versek legszebbjeit? Aztán jönnek elbeszélő költeményei: Szuhay Mátyás (1847.), Vámosújfalusi jegyző, Szécsi Mária. Ekkor már bejei pap volt, hova 1846-ban választotta meg a református gyülekezet. Bejét csakhamar elhagyja. Betegeskedik. Graefenberg hűvös forrásainál keres és talál gyógyulást. Haza jővén, 1848-ban mint tábori pap részt vesz a szabadságharcban. Csak az ige vigasztaló szavával, mert lantját — szinte érthetetlen ! — nem pengeti. „Múzsája nem tudott viharmadár lenni, mint Petőfié.“ A schwechati csata után haza jővén 1849-ben már a kelaméri egyház papja. Megnősül. Boldog családi életet él. Lyrája talán ekkor volt legerősebb és legtermékenyebb. Ekkor nyilatkozik meg először hazafiui bánata (Gólyához, Levél egy kibujdosott barátom után) allegorikusau bár, de olyan erővel, hogy hatása alól ma sem tudunk szabadulni. 1851 óta mint hanvai lelkész működik. Egyaránt szolgálja az Urat és a Múzsákat, ír vallásos hazafias költeményeket, ódákat stb. Sok szép biztató reménye azonban csakhamar csalódást és keserűséget hozott rá. A sors könyvében Ő a szenvedésekre volt predestinálva. Első kis fia halálát még el tudta viselni (1850), nemzete bukásából még remélt szabadulást, de második fiának elvesztése (1857.), feleségének végzetszerü betegsége, a saját lelki szenvedései és rettenetesen gyötrő szívbaja a fájdalom, vergődés, őrület és kétségbeesés felé sodorták, úgy, hogy csak a hit ereje mentette meg a csendes és természetes halálnak. Vigasztalást a hiten kívül csak a természet adott neki. Oly gyönyörűen énekli születését és halálát: Ősszel születtem hervadt lomb alatt: Rózsák között múlok ki majd; A gyermek boldog, hervadt lombbal is Eljátszik, elmulat kedvére; S boldog, kinek pirosló rózsa jut Az élet halvány estveiére ... Ahogy megsejtette, megénekelte, úgy következett be. 1868 nyarán ragadta el az élők sorából a halál. S miután a nemzet oly sokszor és oly sokféleképen mutatta ki életében is, holta után is, hogy büszke költő fiára, — születése mostani százéves évfordulóján Jól tudta, hogy csak a test veszhet el, A szellem éli és annak győzni keli! Majd jön Kálvin és a többi nagyoknak, Lelkes küzdőknek hosszú, szép sora, Kik megannyi csillagokként ragyognak S nagy lelkűk új világot alkota. Az ige újra élt, feltámadott! S öröm köszönté a kelő napot! Azóta is borult már felhő rája S az* igét sokszor fenyegette vész; Ám a bősz ostromok tüzét kiállta, És él tovább, mig a bűn elenyész, Az égi erőt le nem verhetik, De az legyőzi minden ellenit! Négyszáz éve immár a nagy időknek, Midőn történt az új feltámadás, S ma a hívők emlékezésre gyűlnek, Felzeng a szent, magasztos háladás, Hirdetve, hogy az ige él ma is: Mert védi egy égi, örök paizs! De fájdalom! Felhő borong fölöttünk, Mely árnyékot vet az ünnepre le, Mint végítélet, úgy tombol köröttünk: Vad háború irtózatos szele! A lélek fáj, sir és remegve fái, Hogy az igének csak betűje él! De jönni kell, óh jönni kell a napnak, Hogy a betűbe lélek költözik, Hogy vége lesz a szörnyű borzalmaknak S a föld ünnepi díszbe öltözik! Óh tedd meg ezt mielőbb Istenünk: Igaz ünnepet akkor ülhetünk! Fülöp József ______________ körmendi ref. leiké«. * Ének. — Reformáció emlékünnepén, — (A XC. zsoltár dallamára.) Örök Isten, kit az ég és föld imád, Kinek minden élő mindent köszönhet, Atyánk, örökkévaló a kegyelmed!
