Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1917-10-07 / 40. szám

282, oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. mi sötétségünket, hogy mennyire szeretnénk meg­bocsátani, de nem tudunk, másról jót mondani s érezni, de irigyek vagyunk. És már ez az első lépés a vilá­gosságban. És tovább vezet maga a világosság. Te, aki nem tudsz szomszédodban felfedezni jót, meglátod, hogy neki is Jézus világosságában kell járni és ezért szeretni kezded. Te imádtad avagyonodat; egyszerre észre veszed, hogy belül olyan szegény vagy s hogy minden gőgöd onnan ered, mert egy kicsit többed van, mint a másiknak. > Te, ki olyan szűk markú voltál, észre veszed, hogy e súlyos időben szívesebben adsz, mint máskor bő­ségben. Ez a világosság a Jézus Krisztus világossága. Amennyi bennünk van, csak annyival lehet ünnepelni, csak ezzel tudunk reformációt ünnepelni, csak ezzel szabad reformációt ünnepelni. Sz. I. Tompa Mihály. * Az 1817. esztendő két hatalmas költő-genievel ajándékozta meg nemzetünket: Arannyal és Tompá­val. Az virágfakadáskor, ez lombhulláskor született. Mindegyik magával hozta a természet iránt való ra­jongó szeretetet: a fakadó bimbó őrömét, a hulló lomb siratását. Ez az alaphangulat jellemzi lírai egyé­niségüket. Csakhogy mig Arany a bimbóban is az elmúlás csiráját látja, addig Tompa a hulló virágban is észreveszi és megénekli a vigasztaló újjászületést, feltámadást. Érthető is. Amaz inkább tudós volt, ez pap. Tompa lelkének bibliai alapon nyugvó vallásos jellege mindent megmagyaráz. Ez a jelleg határozza meg, mintegy praedestinálja az ő költői működését, irányát, mely tisztán leikéből fakadván par excellence lírai volt. Összes nagyjaink között talán ő az, aki a múlt szá­zadban végbe ment nagy irodalmi átalakulásnak ha­tárán állva megőrizte minden hazai és külföldi költők hatása ellenére legsajátabb egyéniségét. Tompa sensitiv lélek születésénél, neveltetésénél, hajlamánál s foglalkozásánál fogva egyaránt. Ez az erős sensualitas nyomja rá bélyegét papi és költői munkásságára. Itt is, ott is nagyot, halhatatlant al­kotott s mi büszkék lehetünk rá kétszeresen. Nem­csak az „Olajág“-at hagyta ránk örökségül, mint pap, hanem mint költő is bizonyságot tett a bibliai hang ereje által mély, fogyhatatlan, sőt növekedő vallásos érzéséről. Nem célunk most, hogy Tompának akár költői, akár papi egyéniségével hosszasan foglalkozzunk. Bár nemcsak megérdemelné ő, hanem nekünk is kö­telességünk lenne. De sajnos, a most folyó átkos háború okozta technikai nehézségek miatt e pár be­vezető sor után meg kell elégednünk pályafutásának legrövidebb ismertetésével. így kell még nekik is méltatlanul szenvedniük a jelen kor sivár nyomorú­ságát. Nékik, a legnagyobbaknak ! Igazán sir a lelkünk, melyet Új Simeonként csak a hit karján ringatunk és várjuk „ama napot“, mely a költők napja is lesz 1 Szeptember 28-án múlt száz esztendeje, hogy Rima­szombatban a Székelyföldről odaszármazott Tompa Mihály csizmadiának és feleségének, Bárdos Zsuzsán­­nának fia született. E fiúból 30 év múlva országos hirü költő lett. Az elemi ismereteket Igricziban lakó nagyszüleinél nyerte. Itt lett a betű és a természet TÁRCA. A reformáció 400-ik évfordulójára. Elmulhatik az ég a föld és minden, Ha nagy teremtőnk ajka vészt dörög, Mert örök léte nincs semminek itten; Csak Jézusunk igéje lesz örök! Két ezredéves már ez az Ítélet, Mert Ő az út, az igazság s az élet! Jézus igéje él. Ezt maga mondta, Mikor bőszülten törtek ellene S bár a gonoszság kinhalálra vonta, Felpattant mégis sírja fedele. S csengett az tge ismét lelkesen: Ki benne hisz, nem hal meg sohasem. És elvitték az igét szerte-széllyel A hö harcosok, az apostolok, Nem gondoltak máglyával, börtön-éjjel, Az ő világuk lelkűkben ragyog! Elégették bár a szent könyveket: Megölni az igét nem lehetett! Majd észrevétlen köd borult reája, Megdermedett, akár a tetszhalott; De kezdett zúgni keltés harsonája: Wald jWikliffe és Húsz kelj föl-t harsogott A nagy hajnal már elközelgetett, Mely lelki új teremtést hirdetett: S elhangzik im kalapács koppanása Wittenbergi nagy templom ajtaján, Mint villám tűn fel ige ragyogása Nagy Luthernek beszédes ajakán, Tűzzel hirdeti: örök az ige! És fogadást tesz hű védelmire. Svájo felől is fény villan a sötétben,'­­Ott /{arcos Zwingli ajka mennydörög, Kardot is ragad kézbe szent hevében S vérrel áztatja a honi rögöt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom