Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-09-02 / 35. szám
260. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Emlékbeszéd a reformáció 400 éves évfordulóján.- 1517-1917. -Ünnepeljünk! Emelkedjék fel lelkünk a köznapiság színvonaláról, szálljon, repüljön, mint a sas, fel a magasságba, nézzen a múltba, ragadják meg a lezajlott nagy hitéleti események s dicsőítse az egy élő, igaz, örök Istent! Mintegy 400 évvel ezelőtt szomorú lelki életet élt az egész emberiség. Lenyűgözve, rabláncokban szenvedett úgy a polgári, mint a vallásszabadság. Egyéni függetlenség, szabad véleménynyilvánítás, szabad vallásgyakorlat, mindmegannyi tiltott fogalom, csak tit kon éltek a jobb és müvéltebb lelkek belsejének mélyén. Sürü sötétség vette körül az igét, az Ur Jézus felségesen tiszta tudományát. Tiltott könyv volt a Biblia. Mint lezárt drága forrás csak ritka kiváltságosnak nyújthatta üdítő vizeit. Soha vissza nem sóhajtott szomorú idők voltak azok! Itt-ott ki-kigyult egy-egy fáklya, egy-egy mécsvilág, mint szentjánosbogár az éjben, fénye ott lebegett egy ideig a vallási elfogultság és lelki rabság sötét vizei felett. Wald, Wiklef, Húsz János és társai gyújtották ezeket a mécsvilágokat; de a setétség uralma, a pápás papság hatalmas befolyása kioltotta őket mielőtt bevilágíthattak volna az emberiség lelki setétségébe. Azonban az emberi lélek szabadságvágyát, az evangéliomi igazság erejét megfojtani nem lehet. Utat tör az magának, letépi bilincseit, kiemelkedik a setétség tengeréből fényig meleget áraszt, megnyitja a régieket, felségessé teremti az erkölcsi világot. 400 esztendőnek előtte ujult erővel, mint az elfojtott tüzoszlop tört elő, gyuladt ki ez a fény, ez a világosság, mely az igének belső mélységéből, az örök igazság forrásából származott; áttört a setétség és tudatlanság vakhomályán s mint felkelő nap, fényt, meleget árasztott széllyel Németországban és Helvécia szabad földjén. Ezt a nagy lelki megújhodást, mely ezelőtt 400 évvel 1517 október 31-én lobbant fel szinte világot rengető erővel Wittenbergában, reformációnak nevezi a világtörténelem. Luther, az egyszerű augusztinus barát rázta le legelőször a lelki rabság súlyos bilincseit ott Wittenbergában, a vártemplom ajtójánál. Mig 95 tantételét szegezte, a vártemplom ajtójára, minden kalapácsütés egy-egy szemet tört le abból a nehéz láncból, mellyel a lelki szabadság és szabad vizsgálódás volt lenyűgözve; mely után elindult azon az úton, melyen a szenvedés és üldöztetés tövisei között a vallásszabadság vérpiros virágai fakadtak. Ugyancsak kitört ez a belső tűz a kis Sveicban, majdnem egy időben a németországival, de attól teljesen függetlenül, ahol Zvingli zürichi pap mondta fel az engedelmességet — a pápa mindenhatóságot játszó hatalmának. A lelkiszabadság fényforrásai tehát Wittenberga, ahol Luther apostoli lelkesedése, Zürich, hol Zvingli bátor fellépése, majd hősi halála után Genf, ahol Kálvin János, ez a csodálatos lelkierővel biró férfiú vette át a reformáció forrongó ügyét. Amott a tudást bátor lelkesedés, ttt a mély bölcseség és puritán erkölcs ad meglepő lendületet a nagy vallás-erkölcsi megújhodásnak s ragadja magával az új hitéletet szomjuhozó lelkeket. A kezdeményezők nagy lelki és erkölcsi tulajdon-TÁRCA. c —i Ének a reformáció négyszázados emlékünnepélyén. — A XC. zsoltár dallamára. — Nem nekünk, Uram, halandó poroknak, Szent nevednek adjad a dicsőséget, Szivünk-lelkünk magasztaljon csak Téged, Mikor múltakról most megemlékezünk, Előttünk járó nemzedékekről, Tebenned vetett erős hitökről. Le küldötted a földre szent Fiadat, Hogy egyedül csak Tégedet szolgáljunk, Lélekben és igazságban imádjunk; Hogy tündököljék az evangéliom, Világot gyújtottál a sötétben, Emberi elménk gyarló ködében. Szentelj meg minket szent igazságoddal, A te igéd igazság, üdv és élet, Te légy velünk és mi legyünk Tevéled. Igéd világát mitőlünk ne vedd el. Választottaid kiért szenvedtek, Követni Jézust ne legyünk restek. Erős várunk! mennybéli szent Istenünk, Hálát adunk hű gondviselésedért, Hogy bennünket romlás, végveszély nem ért. Négy századoknak vérzivatarja közt, Bár kegyelmedre méltók nem valánk, Őrizted, óvtad Sionunk hazánk. Tebenned bízunk e vészes napokban, Szent Lelkedet tovább is add minékünk, Ne hagyjon el hitünk és reménységünk. Próbáltatások szörnyű viharában, Gyönge hajónkat erős kezeddel, Békesség révpartjához vezesd el. Szűcs József.
