Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-09-02 / 35. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 35. szám. Pápa, 1917 szeptember 2. DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP A Z EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József =3 felelős szerkesztő címére küldendők, o Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Uram, maradj velünk. Luk 2429: „Kényszeríték őt mondván : Maradj velünk, mert immár beestvéledik és a nap lehanyatlott. Beméne azért, hogy velük maradjon.“ Az idő tajtékzó, véres árjából új és új szomorú hónapok bukkannak elő. Körülöttünk kimondhatatlanul sivár és gyászos minden. Fiaink veszélyben, kultúránk lezüllőben. Homály, gyász, jajveszékelés. A közeli mult, a maga kicsinyes és keserves panaszaival gazdag oázisnak látszik a jelen nyomorához képest. A jövendő ködbe borult képét aggódva szemléljük. Mit hoznak a következő hónapok? Most az egyszer nem nehéz a jóslás. ínséget, nyomort, tülekedést, az emberi érzések még mélyebb dekadenciáját. Ha most zárulna is le a háborúnak véres könyve, valami egészen bizonyos. A gazdasági Ínség és nyomorúság könyve nem fog lezáródni még sokáig. Ha valaha az emberiség hasonlított a pásztortalan, tévelygő nyájhoz, most igazán olyan. Eltántorodtunk az egyetlen sziklaszáltól, a biztos menedéktől. Hosszú évtizedek titkon őrlő, halk, romboló munkája elszakította azt a köteléket, amely az emberiség egyetemét a Krisztushoz fűzte. Most végre érvényesülni kezdett a keresztyénség mellett kifejlődött hamis morál és köny és vér között tanuljuk meg, mit jelent nem a Krisztussal lenni, nem az ő nyomán járni, nem őt tartani egyetlen eszménynek, az emberiség egyetlen kősziklájának. Jaj, minekünk! Ma még talán él valami csillogása, fénye a lelkünk mélyén annak a görög tűznek, amely három évvel ezelőtt oly gazdag szinpompában csillant fel lelkünk belsejében. Hiszünk egy kissé abban, hogy karddal, öléssel, ágyuk, gépfegyverek zúgó dörejével lehet elintézni az emberiség haladásának nagy kérdéseit. De még nehányat fordul a föld, még néhányszor meglátja a kelő nap a föld könnyben úszó arcát s minden éjszakára fordul. Diadal és bukás lassanként elvesztik jelentőségüket, nálunk s ellenfeleinknél. Csak egyet érzünk, de azt aztán igazán és mélyen és mindnyájan: „Rosszkor születtünk". Mily más életet éltünk volna, ha mindazt tudtuk volna, ami most annyi könny és aggodalom közt edződött be a lelkűnkbe s mily másként fognak élni a későbbi generációk, amelyek olvasni fogják e napok rettenetes tanulságait. Árbocunk megrokkant, vitorlánk el szakadozott, kormányrudunk elveszett. Előttünk sötét zátonyok, mögöttünk, már a mélyben a hajó kihányt drága terhe ; fent csattog a villám, lent zúg a hab. Elveszett sok, elveszhet minden. Uram! maradj velünk. Nem a háború első napjaiban, de most fognak sokan megbirkózni az angyallal, a hit és üdvösség nagy kérdéseivel. Sok büszke fej lekonyult már, sok gőgös homlok pírban ég már. De a legrettenetesebb megpróbáltatások még hátra vannak. A háború olyan nehéz kezd itthon lenni, mint odakünn. Sok gondterhelt családatya gondol álomtalan éjszakákon azokra, akik előtt a lét kérdése olyan egyszerű : ma dalolnak testvéries szívvel, boldogan s virágos sapkával, halálra elszánt lélekkel, holnap szembe néznek az elkerülhetetlen végzettel! Melyik jobb: itt vagy ott látni a pusztulás sárga, ijesztő képét? Egyforma, óh boldogtalanul egyforma állapot! De valami titkos dallam kezd zengeni a legmélyebb örvényből. Ma még halk és csendes szózat, de holnap már erősebb lesz, végtére túl kiáltja az ágyukat és ezrek halálhörgését. „Uram, maradj velünk! Nézd! Szegények vagyunk, kifosztottak vagyunk. Olyanok, mint a tékozló gyermek. 1914 júliusában kivettük az örökségünket s elpazaroltuk. Moslék az ételünk, rongy a ruhánk. A homlokunkon a gyilkosság bélyege. A lábaink csak vánszorognak már. A szemeink csak könnyeznek már. Emésztő láz az egész valónk. Vissza akarunk menni az Atyához. Vezess. Légy mellettünk. Sötét éjszaka réme ijeszt, uttalan utak szakadékai fenyegetnek. Vissza tudunk-é vánszorogni az atyai küszöbhöz ? Állj mellénk ! Segíts! Oh, milyen édes a te támogatásod, mily puha a könnyeket letörlő kezed. Gileád balzsamánál jobb a gyógyító irod. Addig, míg odaroskadunk az atyai ház küszöbére, mig kiesdekeljük a meg nem érdemelt bocsánatot, mig szelíd szavadért, kihullott véredért megbántott Atyánk megbocsát, maradj, maradj velünk. S, Lelkűnk számára azok a legjobb utak, amelyeket nem önmaga jelölt ki. COUVE.
