Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-06-17 / 24. szám
24. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 189. oldal. tokra nem felelt. Az téves állítás, hogy később annyira más véleményen volt, hogy müvét ki akarta vonni a könyvárusi forgalomból. Egy 1892-ben történt beszélgetés alkalmával így nyilatkozott: „Erkölcstelen és tudománytalan volna a tudomány és vallás összekötésére törekedni. Talán jobban hangsúlyoztam bizonyos analógiákat, mint kellett volna. Ha újból meg kellene írnom a könyvet, most másként imám meg, kevésbbé ridegen alkalmaznám a fizikai törvényeket és törekedném etikaibb lenni: ezt kijelentettem könyvem új német fordításában is. De még most is világos, előttem, hogy az összes világokat ugyanazok a törvények kormányozzák. . . . Sohasem voltam képes belátni, hogy a törvény hasonló lehet. A tünemények azok, de helytelen szóhasználat azt mondani, hogy a törvény is az lehet; bölcseletileg ez téves. A törvény vagy ugyanaz, vagy különböző.“ E sorok írója sem fogadja el mindazt, amit Drummond a törvény uralmáról ír, sőt meg van győződve arról, hogy petitio principii azt állítani, hogy mivel a törvényeknek a fizikai mindenségben bizonyos folytonosságuk van, ugyanazok a törvények uralkodnak az ember szellemi életében is, de egyúttal megérti azt is, hogy miért vannak Drummondnak oly lelkes hivei. Ezek nem a tudós szemével vizsgálják a „Természeti törvényt“, hanem szomjuhozó lélekkel útmutatást várnak és kapnak belőle életük legegyénibb kérdéseire, íme egy amerikai nő levele 1893-ból: „Tudom, hogy ön igen jó, nagy ember, én pedig csak szegény munkás asszony vagyok. De mégis tudatom önnel, hogy könyve életem sok szomorú órájában megvigasztalt. Újból és újból elolvastam, gondolkozva és néha imádkozva, mig végre sok lapját könyv nélkül tudom és így mindig velem lehetnek, hogy engem jobbá, felebarátaimra gondolóbbá és Isten iránt hűségesebbé dologról, mi csak terv volt, amire tehát Apáczai sohasem hivatkozhatott volna nyomatékosan, miért beszélt volna annyit, hogy többszörösen fel legyen jegyezve. Bizalmasan elmondhatta egyszer Bethlen Miklósnak, még pedig azzal a kifejezéssel, amivel Bethlen azt visszaadja: „Hollandiában . . . professzori tisztességes hivatala és kenyere lett volna“. Igen jól megvan e soroknak az értelme és többen el is fogadták azt hitelesnek. Vájjon mit is ért volna el egy „terv“ emlegetésével ? Semmi haszna belőle, sőt ha erre nagyobb nyomatékkai hivatkozik, még Voetius tekintélyére támaszkodva is, mit ért volna el II. Rákóczi Györgygyel szemben, ki a presbyterianismus kérdésében se adott őreá semmit.1 Sőt nagyobb a valószínűség, hogy hálátlannak kiáltották volna ki, hogy mint az erdélyi egyház neveltje, hűtelen lett volna hozzá, viszont utrechti, ezt illető levele miatt nem érhette semmi szemrehányás, mert ő csak mint jó alumnus a püspöke elé terjesztette a dolgot. Ellenben egész más megítélés alá ketegyenek. Köszönöm, hogy ezt a világnak adta és hogy én ezzel tisztíthatom szívemet és életemet. Könyve egyik kincsem és megtanított a legfontosabb igazságra, hogy Krisztusnak a keresztyénben kell lennie és vágyódást teremtett saját szivemben, hogy Őt jobban szeressem és hűségesebben szolgáljam.“ Hogy ily hatást vált ki sokakból, annak meg az a természetes magyarázata, hogy nagyon kevés embernek volt oly sok bűnös és kételkedő emberrel magános beszélgetésre, mint éppen Drummondnak, aki résztvett a Moody-féle 1873—75. évi nagy evangelizáló kőrútban. Itt volt alkalma kiképezni magát a lelkek irányítójává. Az emberek ösztönszerüleg megérzik, hogy olyan emberrel állnak szemben a könyvben, aki megérti nehézségeiket. És sok embernek épen nem az a nehézsége, hogy minő a viszony a természettudomány és a vallás között, hanem, hogy mint szabaduljon meg valami veszedelmes kisértéstől. S erre — Szeremley ellenére is — Drummond nagyon alkalmas módokat ajánl. Lehet, hogy tanácsait félreértik, mint ahogy félreértette Szeremley is, amikor Drummondot középkori, balgatag aszketizmussal vádolja meg, aminek Drummondban semmi nyoma, mert van egészséges, józan aszkézis is, amit Krisztus tanított és amit a modern lélektan és élettan igazol és Drummond erre hívja fel a rászorultakat. Természetes, hogy ezt nem parancsként teszi, hanem a szeretet rábeszélésével és ő is nagyon jól tudja, hogy bár igaz: jobb bemenni fél lábbal és félszemmel a mennyek országába, mint elkárhozni, de aki őt ismeri, vagy csak mély derűt sugárzó arcképére tekint, azt is belátja, hogy szerinte is jobb két szemmel és két lábbal menni be az életre. Némelyeknek azonban, ez, sajnos, nem lehetséges, vagy legalább is rendkívül kockázatos, mig régi életüktől nincsenek kellő távolságban. rül kolozsvári áthelyezése, mert őt először az egyház kebelén belül Gyulafehérváron alkalmazták s amoda tenni méltatlan büntetés volt, amely ellen a meghívólevéllel is tiltakozhatott volna szükség esetén. Mégsem tette, mert félhetett a fejedelem haragjától, ezért nem emlegeti utrechti meghívását se nyilvánosan, csak bizalmas körben Bethlen Miklósnak önti ki szive keservét. Nem lehetetlen az a psichologiai ok sem, hogy önmegtagadó elvei is szerepet játszottak itt, magát sehol se tolja előtérbe s tervei kivitelére sem ajánlgatja magát sehol. Nemzetének jövendője lebeg szeme előtt mindig, mit használna ott egy „terv“ emlegetése? Apáczai Cseri János tehát Utrechtbe nem kapott hivatalos meghívást, de minden ok megvan arra, hogy feltételezhessük, miszerint meghívásáról volt szó, hogy tehát Bethlen M. Önéletírásának ezt illető helye hiteles adat. 1 Zoványi Jenő: Puritánus mozgalmak a magyar ref. egyházban. Budapest, 1911. 344. 1. (Vége.) Miklós Ödön.
