Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-06-17 / 24. szám
190. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Sokak azért is szeretik Drummondot, mert természettudományos korunknak próbál a saját nyelvén beszélni. Augustinus is a saját kora nyelvén beszélt a De civitate Dei-ben. Mi, akik más korban élünk, mások a nehézségeink, elcsodálkozunk, hogy ez a hires könyv m ilyen furcsaságokról tárgyal, ma lehetetlennek tartjuk, hogy végig tudjuk olvasni, így lehetnek a Természeti törvénnyel azok, akiknek nincsenek oly lelki szükségeik, melyeknek kielégítésére Drummond tényleg szakember. Ilyenkor érezzük/ mennyire igaza van Goldsh mithnek, a Wakefieldi pap szerzőjének: „Sohse vonjunk következtetést mások érzelmeire abból, mit mi az ő helyükön éreznénk.“ De viszont üdvös vállalkozás Szeremleytől, hogy óva inti Drummond olvasóit tanításai szolgai elfogadásától. Igaza van, a keresztyén ember előtt nem Drummond, vagy Kálvin, vagy más emberfia a legfelső tényező, hanem Jézus Krisztus. Magától Drummondtól azonban nem kell félteni senkit. Egyéniségével foglalkozva mi is úgy érzünk, mint Moody, aki midőn hivei Northfieldben felszólították, hogy tudakolja meg bizonyos kérdésekről (Drummondnak igazi modern véleménye volt a Bibliáról, pl. nem hitt a verbális inspiratioban s ezért Moody szörnyen orthodox hivei gyanakodtak rá) véleményét, beszédbe elegyedvén Drummonddal-, semmi ilyen fogas kérdést sem adott fel neki, azt mondván beszámo lásakor híveinek, hogy Drummond olyan bizonyítékát adta annak, hogy jobb keresztyén mint ő, vagy hivei, hogy nem vitte rá a lélek vita kezdeményezésére. Ő teljes szívvel hitt Drummondban, mint emberben, bárha nem irta is alá minden elméletét és olyan keresztyénnek ismerte őt, aki állandóan az első korinthusi levél 13-ik fejezetében élt. Ez a keresztyén élet valahogy átsugárzott Drummond könyveire s ezt szeretik benne sokan s szereti e sorok írója is. Valóban „nagy a kisértés, hogy még a gondolkozó olvasó is közömbös legyen mindazokkal az előítéletekkel szemben, amelyeket a bevezetés elméjében támasztott“. Drummond is Isten munkása volt s minden vitázás ellenére teljesíti küldetését. Studens. IRODALOM. A debreczeni református kollégium története. Adattári rendszerben, azaz a kollégium adattára a ref. konvent és egyetemes tanügyi bizottság által előirt pontozatok keretében. Irta: Balogh Ferenc hittanár és levéltárnok. Debreczen, 1904—1915. Hoffmann és Kronovitz könyvnyomdája. 8.-r. 782 1. Ára kötve 12 K. Nem szenved kétséget, hogy a magyarországi ref. iskolák közül a debreczeni kollégium gyakorolt legnagyobb hatást úgy nemzeti, mint egyházi életünkre. Ennek sok oka volt, melyekre jelenleg nem kívánok ugyan kiterjeszkedni, de amelyek érthetővé teszik, hogy nyereségnek tartsunk minden olyan müvet, amely a századok viharát átélt és folytonosan fejlődő főiskola történetével foglalkozik. A mi magyar, református iskolatörténeti irodalmunk elég szegényes volt az újabb időkig. Az elmúlt 25—30 év azonban örvendetesen igyekezett a mulasztásokat pótolni és a legkiáltóbb hézagokat kitölteni. A milleniumi ünnepségek idejére csaknem minden középiskolánk megiratta és kiadta történetét, melyek azonban sokszor magukon viselik a hirtelen megrendelésre készültség bélyegét. Mi nem álmodozhatunk oly kiadványokról, mint aminőkkel Oxford, vagy Cambridge dicsekedhetik, ahol pl. az Oxford Historical Society már 50 vaskos kötetet adott ki egymaga; a mi iskoláink nem oly régiek, de azért nekik is van történetük, telve küzdelmekkel, melyek méltók arra, hogy a kutatók felújítsák az újabb nemzedékek előtt. Balogh Ferencben teljes mértékben megvolt mindaz, ami szükséges ahhoz, hogy egy iskola múltja mintegy megelevenedjék előttünk. Ehhez t. i. nem elég az, hogy jól-rosszul összeszedje a már ismert adatokat, mint ahogy sok történeti munka készül, hanem oly emberre van szükség, aki évek hosszú során át foglalkozott az eredeti forrásokkal, jegyzőkönyvekkel, iratokkal stb. és aki ezenfelül igazán érzi, hogy iskolája nagy missziót teljesített és hogy neki és sok másnak is valóban alma matere volt. Balogh könyveit az teszi mindig oly vonzókká, hogy bennük egyesül a részletek alapos, első forrásból merített ismerete ezzel a szorosan személyi vonással. Általában Balogh Ferencet még nem méltányolták kellőleg, némelyek előtt ma is csak úgy áll alakja, mint aki furcsa szavakat használt egyháztörténelmében, pedig hogy ő mily értékes munkásságot fejtett ki hosszú működése alatt, azt a jelen munka is bizonyítja. Boldog lehet az a főiskola, mely oly szeretetet ébreszt maga iránt tanítványaiban, mint aminőt ébresztett a debreczeni kollégium Balogh Ferencben. Mert bár Baloghra büszkén tekinthet az egész magyar ref. egyház, ő mégis elsősorban Debreczené volt, két legnagyobb müve a debreczeni kollégiummal foglalkozik és majd ha eljön a történeti távlat ideje, amikor nyilvánosságra lehet hozni naplóit, levelezését, akkor fogják meglátni, mily drága volt szivének az ősi kollégium. Ha van Oxfordnak Woodsa és Fostere, Cambridgenek Jamese, nekünk sem kell szégyenkeznünk, Debreczennek van Bakóczija és Baloghja. Azért említem Bakóczit is mert az ő fáradhatatlan szorgalma nélkül Balogh sem tudta volna munkáit megirni. A mű tizenegy, nem arányos terjedelmű részre oszlik. Az I. részben ismerteti az intézet különböző elnevezéseit, pecsétét, a vonatkozó irodalmat; a II. részben rövid áttekintést nyújt a kollégium alapításáról és a fejlődést vezető kiválóbb egyénekről. A III. rész bő kitérésekkel az intézet nevesebb tanárainak életrajzát adja. A IV. rész az intézet épületeit, okiratait ismerteti, végig menve többek között az iskolai törvényszék.
