Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-03 / 22. szám

22. szám.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

173. oldal.

Mi, magyar íheologusok, oly kevesen vagyunk, hogy még a kevéssé hivatottaknak is örülnünk kell, mennyivel inkább örültünk, hogy ily nagy adományok birtokosa jött közibénk. De még meg sem melegedhetett közöttünk, itt hagyott bennünket, sereg problémát vetve fel, melyekre ő ott már megtalálta a végleges, a kielégítő választ, de amelyek bennünket még sokszor gondolkozóba ejtenek, némelyeket pedig gyö törnek és kínoznak.

Szokatlannak tűnhetik fel e hang könyvismertetésben, de a halál közelségében ez teljesen érthető. Mikor a halál szól, akkor már többé nem egy-egy részletmunkáról van szó, akkor mindig az egész ember áll előttünk.

Mi sem azért fájlaljuk szerző korai elhunytát, mintha jelen tanulmányával egyetértenénk, előre kijelentjük, hogy sok kérdésben — a legfőbbekben leginkább — ellentétes az álláspontunk, hanem, mert vonzó egyénisége. e müvéből is lépten-nyomon felismerhető ritka talentumai megragadtak bennünket. Ha élne, talán termékeny vitába bocsátkoznánk vele egyes tételeit illetőleg, így inkább arra szorítkozunk, hogy kiemeljük művéből azt, ami benne értékes és pár szóval jelezzük kifogásainkat.

Szerintünk dicséretet érdemel szerzőnk 1. thémájáért. Pál apostol olyan jelentős személyiség, hogy a vele való foglalkozás mindenesetre csak gyümölcsöző lehet bárkire nézve is, de különösen az olyan lelkekre, akikben van valami a Pál nagyságából, akik lelki rokonságban vannak a Mester e „teremtéséivel. És szemünkben Pál legelsősorban a félelmet nem ismerő szabadsághős, aki keresztülásta magát nemzete és kora előítéletein s a maga eszével mert gondolkozni s a maga szemével nézte a világot. Ebben az értelemben,

az előítéletektől való függetlenség, a megszokottra nem esküvés tekintetében Vásárhelyi József, úgy érzem, congenialis volt Pállal. Lehet, sőt bizonyos, hogy tanárai, olvasmányai befolyásolták, de mint olyan tűnik fel, akinek vannak önálló gondolatai s ha mások ösvényén jár is, nem azért teszi, mert egyszerűen azokat követi, hanem mert lelke legmélyén meggyőződött iránya helyességéről. Szegényes magyar irodalmunkban pedig, amelyben oly keveset lehet olvasni Pálról, kétszeresen értékes ily ember tollából egy Pál monographia.

2. Elismeréssel kell adóznunk azért a nagy olvasottságért, irodalmi tájékozódottságért, mellyel az egész kérdést kidolgozta. Aki ismeri a mi viszonyainkat, az érti csak meg igazán, mily nehéz nálunk valamely kérdésben „up to date“ lenni, azaz a kor színvonalán állani.-Nem állítjuk azt, hogy az új könyvek azért jók, mert újak, de mindenesetre meg kell kívánunk, hogy aki valamivel tudományosan foglalkozik, ismerje annak a legújabb irodalmát is. A mi könyvtáraink sokszor olyanok, mint az irodalomtörténészek, akkor vesznek meg bizonyos müveket, mikor azok már klasszikusokká lettek, pedig így sok értéktől fosztjuk meg magunkat. Vásárhelyi e tekintetben is lelkiismeretesen végezte dolgát. A régibb és újabb irodalom jelesebb műveit mind felhasználta.

3. Ki kell emelnünk az átlagon messze felülemelkedő szerkesztő- és írókészségét. A Pál apostolra vonatkozó kutatások bevezető áttekintése és értékelése után szól I. Pál apostol koráról, II. személyiségéről,

III. tanításáról s végül kutatásai eredményeként Pál vallástörténeti jelentőségét tünteti fel. Egészen megfelelő váz. Műve olvasmánynak is élvezetes; sok helyen annyira érdekes, hogy szinte olvastatja magát.

hanem azért, mert önmagában értékes, mert a mi szellemünk szükségképen, alkatánál fogva mutat reá. Nem azért önértékek az önértékek, mert Istenben realizálva vannak, mert Isten akaratával egybeesnek (bár ez a tapasztalat is életre kiható subjectiv megerősítést ad a vallásos embernek), hanem azért látjuk őket Istenben, a tökéletes szellemi személyiségben, mert önértékek. Istenben csak az lehet, ami örökéletű, örökérvényű, ami a szellemi személyiséggel egylényegü. Hogy valóban, objective, így áll-e ez Istenre nézve, annak eldöntése nem tartozik problémánk keretébe ; ezt a vallás ismeretelmélete világíthatja meg. Előttünk csak az a fontos, hogy a tiszta vallás nem lép fel azzal az igénnyel, hogy az önértékeket Istennel megtámogassa, hanem csupán azt állítja, hogy Isten egészen más viszonyban van az önértékekkel, mint érvényességi mozzanatokkal, mint mi, akikre nézve azok imperativ kellést fejeznek ki. Istennek ez a meglátása egyébként hatalmas morális erő, mert benne az értékeket lényünk formájába öntve szemlélhetjük; mint személyiség jönnek a személyhez, mint élet az élethez.

Elevenen jönnek hozzánk, hogy ismét eleven realizálást teremtsenek. Miután Istenre nézve így nincs követelmény, nincs morál sem, mert benne minden követelmény realizálva van, annál intenzivebb erővel fordulhat mi felénk, vele rokon személyiségek felé, hogy a követelményeket, az érvényességi mozzanatokat a mi életünkben is realizálja. Viszont az ember is, mikor meglátja azt a szellemi személyiséget, aki az Önértékekkel más viszonyban van mint ő, benne felismeri önmagát, amilyennek lennie kellene: meglátja az értékekkel folytonosan egybeeső, azokat folytonosan realizálva tartó s másokban is realizálni akaró intenzív szellemi életet.

Az erkölcsi autonómia tehát érintetlen marad. Az erkölcsi cselekedet értéke Önmagában van. Az önértékek nem függenek semmitől, Istentől sem. De a morál a vallás által hatalmas erőt nyert az önértékeknek a létbe való beleviteléhez.

* * *

Megállapíthatjuk ezek után, hogy a vallás és erkölcs között levő az a sokszor elkeseredett harc, mely meg-