Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-06-03 / 22. szám
172. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. roknak, de hogy előmozdítsa a magyarország iránti érdeklődést is. Tévedés volna azt hinni, hogy e gondolat nem fordult elő eddig és nem is történt semmi ennek érdekében. Csak ebben a formájában új és nagyjelentőségű. E sorok íróját érdekelte ennek a kérdésnek a múltja és talált több adatot arra, hogy a 17. századtól kezdve, tehát az időtől fogva, mióta magyarok tanulnak Hollandiában, több magyar diák juttatott könyvajándékokat a holland főiskolai könyvtáraknak. Tótfalusi Kis Miklós, mikor Amsterdamban 1685-ben kiadta a magyar bibliát, egy-egy példányt küldött a holland egyetemeknek. És vannak feljegyzések arról, hogy az egyetemi senatusok köszönték meg neki ezt, mint értékes szimbólumát a magyarság kulturális jelentőségének. Van azonkívül egy kisebb gyűjteménye a holland nyelvészeti és irodalomtörténeti társaságnak is magyar szépirodalmi könyvekből Leidenben. Aztán kizárólag Utrechtben tanuló magyarokra is gondoltak. Hogyan, miképpen, de a Parochiális Könyvtár pontosan és rendesen elküldi köteteit. Azt jelenti ez, amit mi itt idegenben tanuló magyarok hálásan érzünk, hogy nem felejtenek el bennünket, hanem egyházunk elküldi fegyvereit fiai után. A sok nemtörődömség közepette bizony egy fénysugár ez. Egyházunkon kivül azonban csak egy holland ember Van Schevickhaven Jakab, a holland—magyar biztosítási társaság egyik volt vezérembere, gondolt mi reánk és jelentős számú fontos tudományos magyar munkát ajándékozott az utrechti egyetemnek. Hogyan jött a szürke hivatalnok erre a gondolatra, szintén titok. Sejtegetésekbe nem bocsátkozunk. Örülünk, hogy így van. Most azonban egy nagyobb tervről van szó, mit nemcsak közölni akarunk, azaz csupán hírül adni, hanem fel is hivni rá a figyelmet és amikor a terv megvalósul, azt hisszük egyházunk sem fog elmaradni, hanem az is kiveszi belőle a részét. Az utrechti magyar könyvtár pedig, ha megvalósul, hirdesse a magyar nemzet kulturális erejét, szolgáljon a világnak példaadásul, hogy a magyar nemzet elküldi fiai után a haza tudományos fegyvereit. A béke harcaiban ez is jelentős fegyver fog lenni. Legyen azonkívül egy emlék a múltnak, hogy kis nemzetünk a szintén csekélyszámú holland nemzetnek múltjával szorosan egybeforrt és tegye szolgálatát, mint egy messze nyugatra előre tolt őrszeme a magyar kultúrának. Utrecht. Miklós Ödön. IRODALOM. Pál apostol. Tanulmány az őskeresztyén vallástörténet köréből. Irta: Vásárhelyi József. Kolozsvár, 1916. Stief Jenő és Társa. 4+144 1. Ára 5 K. Mély megindultsággal forgatom át újból e széles látókörrel, nem közönséges írói művészettel megirt tanulmányt. Sirató éneket kell zengenem, mert az az előkelő szellem, aki e könyvben bepillantást engedett leikébe, eltávozott közülünk. Ragyogó lehetőségekkel telt jövendő állt előtte: kiművelt elme, nagyszabású alkotásokra képes tehetség, megértő barátok és jóakarók környezete, mindez megvolt és Isten kifürkészhetetlen akaratából a fiatal tudós most már nem fedett ábrázattal, hanem szemtől-szembe szemléli a lét nagy és nehéz titkait. A halál, ez az igazi sorsdöntő, rövid pár nap alatt végzett vele s mi, akik ismertük és ha többször nem voltunk is vele egy véleményen, tiszteltük és szerettük öt, megrendülve néztünk utánna. mező. Milyen viszony van tehát Isten és az önértékek között? Az önértékek érvényességi mozzanatok, Isten pedig ontológiai realitás. Ez a két világ e földi életben ellentétben áll egymással. De az ellentét kibékülést keres: az érték létté akar válni, az érvényességi mozzanatok a létre akarnak érvényesek lenni. A létre nézve azok kellést fejeznek ki, azt, a mi nincs, de lennie kellene. Mi ilyen viszonyban vagyunk az értékekkel. De ilyen viszonyban van-e Isten is? Hogy áll elő az istenkép? A vallásos ember azt tapasztalja, hogy Isten az önértékek létté válását munkálja benne. Mikor igy megragadja Istent, nem tesz különbséget az érvényességi mozzanatok, mint e szellemi erő iránya s akaratának tartalma és a szellemi személyiség, mint e realizálásra vezető erő között. Egyesíti őket, hogy láthassa is, milyenek az önértékek a létben. Ez egyesítés folytán áll előtte a transcendens Isten, kiben életet, létet nyertek az értékek. Úgy látja őket, amilyeneknek a létté válás után kellene lenniök. Az önértékek rávitetnek az immenens szellemi erőre, mely szellemi személyiség lesz személyes hatásánál fogva s tartalmat nyer, a szellemi világ tartalmát. Az a kérdés most már, jogos-e ez az átvitel ? A vallásos tapasztalat azt mutatja, hogy igen. Az értékeket realizáló erőnek csakugyan iránya van s ez az értékek realizálása. Ez a tapasztalati tény azonban csak úgy érthető, ha az erő, mely ezt a realizálást munkálja, telítve van ezekkel az értékekkel. Én csak úgy tudom belevinni a világba az értékeket, ha azok bennem már megvalósultak és csak annyiban, amennyiben megvalósultak. Isten is csak annyiban munkálhatja az értékek realizálását bennem, amennyiben azok őbenne már megvalósultak. S minthogy az ő actioja öröktől fogva a teljes értékéletre irányul, fel kell tenni, hogy benne minden érték öröktől fogva realizálva van, azaz az önértékek neki személyes tulajdonai. Rávonatkoztatva is érvényességi mozzanatok azok, de már nem kellést fejeznek ki, hanem létre vonatkoznak, a léttel egybeesnek. Isten és az értékek tehát olyan viszonyban vannak egymással, mint a megvalósult élet az életcéllal, a cél annak elérésével. De nem azért életcél a tökéletes szentség, mert valakiben megvalósulva van,
