Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-05-06 / 18. szám
142. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Jérikhó papi város volt. Ott is volt áldozás, bettimagyarázás, szunyogszúrás, tevenyelés, holt szertartáskodás. Csak szeretet nem volt és irgalmasság. (A jérikhói pap és levita nem törődött a rablók áldozatával.) Ha a mi Jérikhói Utasunk is egyháza megreformálását tűzte ki céljául, akkor hálátlan szerepre vállalkozott. Még jobban boszut álhatott rajta az az eszme, hogy a papi testületet is javításra, valláserkölcsileg emelkedettebb élet- és gondolkodásmód követése céljából újjászületésre méltó anyagnak hirdette. Az önző világ szeretetlen, anyagias szelleme keresztül tiport rajta. A szeretet parancsával hadakozott a képmutató Írástudókkal; az irgalmasság keresztyéni pajzsával vetett fényt az idvesség útját elzáró materiális világ lelki sivárságával szemben a jézusi szeretet mentő és megváltó erényeire, az örök életre teremtett ember kötelességeire. Áldozatul esett. Eszményi Jérikhóját nem érte el. Vereséget szenvedett bibliai ideálizmusát a világtól való félrevonultságban a mellét veregető Izrael mártírja, a nagy orvos, Jézus, a szenvedők irgalmas szívű Samaritánusa gyógyítgatta haláláig. * Olvasóköre is van. Csendes folyású patakká zsugorodott össze a nagy folyó vizével indult élet. Híveinek érzelmi világát öntözte hitével. Nyájának világított tudományának szelíd, hívogató gyertyafényével. S a nyáj nem volt hálátlan. A szivére csörgedező patakvizről felismerte, hogy égi forrásból fakadt. A fényről tudta, hogy mennyei világosság. Tisztelték, szerették pásztorukat. Ismerték szavát és hallgattak rája. Szinte csudával határos az a ragaszkodás és megbecsülés, amelylyel kitüntették lelki atyjukat, aki öreg korára mindinkább zárkózottabb lett s főleg az öltözködésben követett hanyagság és a formák mellőzésével felvett különcködései miatt megjelenésében nem volt igéző jelenség, inkább egy barlangi remete benyomásával hatott a nézőre. Bibliájával együtt ő maga is megkopott, megsárgult. De az ige, a szeretet, melyet szüntelenül hirdetett, mint egy szent pecsét, mint egy korona, ott fénylik egyháza homlokán s a Jérikhói Utas koporsóját is bearanyozta a hit és szeretet szálaiból szőtt sugárzásával, amikor híveinek százai kisérték ki apostolukat hű szívvel, könnyes szemmel a néma temetőbe. Hívein kívül özvegye és 3 családos gyermeke gyászolják. Az élőkön kívül még 8 gyermeke volt. Bibliáját 1858-tól közel 60 évig magyarázgatta. 1864—1866-ig Nemesdéden, 1866-tól haláláig Somogyszobon lelkészkedett. Félszázad már valóságos korszak egy község életében. A szobi pap ilyen korszakra tekinthetett vissza. Ha messzire elnyúló hatásokat nem mutat is fel működése, de saját egyházán és községén ott vannak kezének és szivének nyomai. Egyháza 1862 előtt még leányegyház volt. Ma az egyházmegye egyik legékesebb gyülekezete 2 iskolával. A község a legműveltebb somogyi községek egyike. * Néhány vonás teszi még teljessé a képet. Családnevét (Becságh) Józan Ilonával történt egybekelése után változtatta Józanágra a két családnév összetételéből. Szobájának falán egyetlen keretezett kép lógott Üvegje nem volt, tehát szennyes volt; már a moly is kikezdte. Pedig ez a kép sokat mondott. A reformátusok és evangélikusok testvéri közösségét szimbolizálta. Egy Krisztus-keresztfa. Tövében a kettészakadt édeni az új elemeknek legnagyobb része nem ismereti, hanem emotionalis, érzelmi és akarati. Mert nem az erkölcsi törvény ismeretében kell az egyénnek megváltoznia, de lelkületében, lélekben, hangulatban, irányban, szeretetben és gyűlöletben. A bűnösség érzete, a bűntudat nem más, mint új léleknek a hiányérzete. A régi functiok helyett újak kellenek. Ez a hiányérzet harctérré alakítja át az öntudatot, melyben mindig hatalmasabb egy központi emotio, mint egy emotio nélküli központi eszme. Titkos, elrejtett küzdelem, a legmélyebb mélységekből feltörő hullámzás, haditervek, vívódások, külső és belső kísértések viharai között, egy a legmélyebb alapokból kiinduló és mindent felforgató gyökeres forradalom után, mikor megtalálja az ember az egyensúlyt, mikor megtalálja lelke mélyén a központi eszmét is, mikor megragadja a szerető Isten kereső és felemelő kezét, mikor a vele való tartós társalkodásban, együttélésben megleli, amit keresett, a belső békességet és a győzelem bizonyosságát, akkor megszületik az új ember. Ez a subjectiv lelki folyamat leírhatatlan, szavakkal ki nem fejezhető. Csak aki átéli, az tud róla képet alkotni. A vallás úgy magyarázza ezt, hogy Isten, a tiszta szellemi személyiség, a tudatfeletti területéről a tudatba lép, miáltal ott, mint valami mágnes hatása alatt, újólag rendeződnek az elemek. Tény az, hogy a hitnek embere Istennel való együttélésében új lelkületet, új öntudatot nyer. Ez a lelki folyamat, melynek lezajlása után az ember tisztában van értékével és hivatásával s erővel is rendelkezik Hivatásának a betöltésére, a megtérés. Ezt a gyökeres átalakulást, mely magával ragadja az értelmet,, az érzelmet és az akaratot, mely egész a szív mélyére hatol le, csak a vallás termelheti. Csak a vallás birja a szellemi személyiség erejét, mely mozgat és újjá szül. Személytől születik meg a szenvedély. Csak az isteni szeretet és kegyelem adhatja vissza a bűnök súlya alatt meggörnyedt léleknek az egyensúlyt, a békét, a nyugalmat. 1 V. ö. Pauler A.: Az ismeretelméleti kategóriák problémája,. Budapest, 1904. 45—52. 1. (Folyt, köv.)
