Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-05-06 / 18. szám
140. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. lélekemelő, annyi szép, magasztos emlékét is. Ennélfogva tehát, amidőn mi most ennek a hűségnek, ragaszkodásnak kifejezést adunk, egyúttal a bennünk folytonosan élő azon érzelmeket is felújítjuk, amelyek bennünket szivünk mélyéig mindenkor áthatottak a mi szeretve tisztelt főgondnok urunk nagynevű édesatyja iránt. Valahányszor emlékezünk erre az időre — pedig nagyon sokszor emlékezünk — mindenkor megdobogtatja szivünket valami igazi mély öröm, a lelkesedésnek az a ritka neme, amely felmagasztal és boldogít. Jól esik azzal hizeleghetnem magamnak, Főt. Egyházkerületi Közgyűlés, hogy ez elmondott nehány egyszerű szó mindnyájunk meggyőződését őszintén átérzett, igaz érzelmeit fejezi ki, szeretve tisztelt főgondnokunk őnagyméltóságát pedig arra kérem, hogy a hűségnek, ragaszkodásnak és szeretetnek ezt a keresetlen megnyilatkozását, kifejezését kegyesen fogadni méltóztassék. A felhangzó lelkes éljenzés lecsillapulta után főgondnok űr csak e néhány szóval fejezte ki köszönetét: „Főtiszteletű Közgyűlés! Engedjék meg, hogy ezért a meleg megemlékezésért egészen röviden mondjak szivem mélyéből hálás köszönetét. Amig az Úristen erőt ad rá, igyekezni fogok tőle nyert képességeim becsületes felhasználásával szolgálni azt a szent ügyet, amelynek szolgájává az egyházkerület presbitériumának bizalma felavatott s arra kérem önöket, tekintsenek munkatársuknak, bajtársuknak és jóbarátjuknak.“ De ebben benne volt egész egyénisége. Ő nemcsak hirdeti, de gyakorolja is a protestáns egyszerűséget. A felemelő hangulatban püspök úr indítványára táviratilag üdvözölte a közgyűlés a koronás királyt, aki még aznap a következőket válaszolta: „A dunántúli ref. meri az embereknek ezt az intenzív szeretetközösségét. A vallás megteremti azt és a legfenségesebb paedagogiai elvet juttatja ezzel érvényre és diadalra. De azzal, hogy az erkölcsi értékeknek legteljesebb gazdagságát és legragyogóbb magasságát juttatja az öntudatba, a vallás mélyen lesújtja az embert és bűnösségének tudatára ébreszti. Ezt a szót: bűn, csak a vallás ismeri teljes, következetes jelentésében. A morálban csak tévedést, erkölcsi rosszat, helytelenséget jelölünk vele. A vallás személyes psychologiai tulajdonává teszi az embernek, olyasvalamivé, aminek nemcsak, hogy nem kellene lennie, ami nemcsak ellentéte annak, aminek lennie kell, hanem ami egyenesen akadálya, személyes, emberi psychologiai akadálya a szellemi világ realizálásának. Nemcsak cselekedeteinkben van meg tehát, hanem már bennünk is, a mi lelkületűnkben. S ha a morál vallásos hatások alatt eljut is eddig, mégse képes az emberrel éreztetni a bűnnek súlyát. A vallás, mely az istenséggel való személyes közösség, mélyen érezteti, hogy ez az akadály a közösségnek személyes akadálya. Érzi az ember, hogy Istennel nem egyesülhet úgy, ahogy óhajtja, mert söegyházkerület mai közgyűlésének hazafias hódelatát szives köszönettel fogadván, biztosítom az egyházkerületet állandó kegyelmemről és gondoskodásomról. Károly“ Ugyancsak meleghangú táviratot küldött a közgyűlés gr. Tisza Istvánnénak, a magyar hitvestárs e mintaképének. •> ’ (Folyt, köv.) Józanágh Zsigmond. 1836-1917. Jérikhói utas. Lukács IÓ25-37. Tulajdonképpen név nélkül kellene a nekrológot megírni. De hát ez lehetetlen. Biztos vagyok benne, hogy a szobi remete, ha sírjából csodamódon fölkelve elém állana, mégis tiltakoznék nevének kiírása ellen. Gondterhelten s megbántott érzülettel szólna: Öcsém, kegyeletsértést követett el! Nem így akartam én. Vétkezett a szeretet ellen. A világ fiaival okoskodik. Hát elfelejtette, hogy mire kértem, hogy mi van a „szentbéki“ temetőben fekvő sírkövemre írva ? No, bizonyosan nem olvas zsidó bibliát, sem Ujtestametumot, sem egyháztörténelmet. Mert akkor tudná, hogy a Jehova nevet csak jelekkel írják; Mózest az Ur maga temette el, de senki sem tudja hová; a Messiás keresztfájára is csak 4 betűt vésnek; Kálvin pedig jeltelen sírba akarta temettetni a testét. Csakugyan így van. Én is rossz Kálvin-kövétő vagyok. A kaposszentbenedeki temetőben, való igaz, egy gazdátlan síremlék hever. Vörös márványból van. 1 m. hosszú, szélesen lapított, egyik végén a héber törvénytáblák mintájára a párhuzamos oldalvonalakig lekörítve. tét felhők takarják el előle annak tisztaságát. Szenvedélyesen harcol tehát ellene, mert az Istennel való közössége veszélyeztetését látja benne, ez pedig életkérdése. Éppen ezért a vallás könyörtelen a bűnnel szemben. Utálattal fordul ellene, mint olyan ellen, ami életét veszélyezteti. Örökélet és bűn nem férnek meg egymás mellett. A bűnnek tehát pusztulnia kell. Csak vallásos lelkületű egyéneknél tapasztalhatjuk a bűn ellen való azt a fanatikus harcot, mely nem kiméi semmit, sem az egészséget, sem a testi épséget, sem a családi élet közösségét, semmit, ami nem szentebb, nem becsesebb, mint az örökélet. Kérlelhetetlenül komoly, szenvedélyesen következetes állásfoglalás ez: vagy — vagy. A vallás nem ismer középutat, nem alkuszik meg. Vagy átadom magam Istennek, vagy nem. Egy ponton való vonakodás az egész életet veszélyezteti. Jézus nem riadt vissza még a kereszt szenvedéseitől sem. És itt ismét a személyiség paedagogiájára kell hivatkoznunk. A bűn értelmét Istenhez való viszonyulásunkban látjuk meg. Csak személyes közösségben domborodnak ki az egyesítő és az elválasztó vonások s minél teljesebb egyesülésre tör ez a viszony, annál
