Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-05-06 / 18. szám
18. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 139. oldal. A dunántúli ref. egyházkerület közgyűlése.- 1917 április 30. — Egyházkerületünk vezetősége a közgyűlést arra a napra hívta össze, amelyen tíz évvel ezelőtt gróf Tisza István főgondnokunkat a főgondnoki székbe beiktatták. A világháború és főgondnokunk puritán egyénisége megakadályozták a nagyobbszabású ünneplést, de azért az egész kerületi közgyűlés ennek a jubileumnak a hatása alatt állott. Családias jellegű volt a megemlékezés, de ép ezért annál melegebb és bizalmasabb. Mindenki érezte, hogy főgondnok és egyházkerület még szorosabban összekapcsolódtak a szerető szolgálat és a megértő hűség útján. A lelkeket is oly verőfényes derű töltötte be, mint a természetet, mely egyik, kedves, tavaszi napjával ajándékozta meg e napon az egybeseregletteket. A közgyűlés alkotó tagjai csaknem teljes számban jelentek meg. A diszterem tömve volt, még uniformist is láttunk. Németh István püspök bensőséges, a szív mélyéből fakadó imája után főgondnok úr emelkedett szólásra és a lapunk első helyén közölt nagyszabású, az egész országnak szóló beszéddel az ülést megnyitotta. Főgondnok úr megnyitói mindig események a magyar protestantismusra nézve, de az, amelyet most mondott, minden vallásfelekezetet érdekelt. Bizonyára nem marad visszhang és eredmény nélkül az a komoly hang, melyben a felekezetek közt levő békességet hangsúlyozza és amelyben a tanítóknak és tanároknak az erkölcsi nevelés fontosságát és még az értelem képzésénél is előbbrevalóságát szivükre köti. Jó volt ezeket az igazságokat a legmagasabb állásban levő vezértől meghallani széles e hazának. És nem kételkedünk abban sem, hogy a rokkant-ügyben a szolgálatra való toborzás is sikeres lesz. A nagy figyelemmel hallgatott megnyitó után püspök úr a következő beszédet mondotta: Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Méltóztassanak megengedni, hogy felhívhassam becses figyelmüket arra a körülményre, mely arra indított, hogy közgyűlésünk alkotó tagjainak ezen a napon leendő megjelenését kérjem. Nem akarunk fényes, külsőségekben zajos tüntetést rendezni, hiszen ezzel igazán sértést követnénk el a mi szeretett főgondnok urunknak mindnyájunk által ismert, nemes, puritán gondolkozásmódja ellen. Amidőn mi ünnepeljük azt a napot, amely tizedik évfordulója az ő főgondnoki beiktatásának, egyszerű szavakban csak azoknak az érzéseknek adunk kifejezést, amelyek mindnyájunk lelkében az ő kiválóan tisztelt személye iránt élnek. Főt. Egyházkerületi Közgyűlés! Nekünk van szükségünk arra, hogy a sziveinkben élő érzelmeknek kifejezést adjunk, mert mindnyájunkat áthat az a meggyőződés, hogy elzüllött nemzedék az, amelyben nincsen hűség, nincsen hála és ragaszkodás azok iránt, akik szilárd meggyőződéssel, tántoríthatatlan hűséggel mindenkor önfeláldozóan szolgálják kortársaik boldogulását, munkálják jólétét. Azután, Főt. Egyházkerületi Közgyűlés, hogy az írás szavaival szóljak, ez a hűség, ez a ragaszkodás minálunk igazán nemzedékről-nemzedékre száll; hiszen a mai nap nemcsak a 10 éves évforduló napjára emlékeztet bennünket, nemcsak ennek örömét juttatja eszünkbe, hanem a múlt század második felének annyi ami most már az ő tartalma is. Ez az egységes akarat és egységes érdeklődés intuitiv módon képes elválasztani az értékest, mely irányának síkján fekszik, az értéktelentől, mely a környező halmokat foglalja el. Egyszerre képes választani eszményi és alantjáró, tökéleletes és tökéletlen között. Nem levezetés, nem okoskodás útján kell ezt tennie, mert az egész öntudatot uraló lelkűiét olyan spontán belátást ad neki, amelyik bizton látja a magasba vezető utat. Már maga a vallásos egyénnek ez a befelé fordulása is képesebbé teszi őt az értékek tisztább felismerésére. De a vallás még ennél is tovább megy. Mint láttuk, személyes szeretetközösséggé alakítja át az erkölcsi érzületet. Személyes szeretetközösséget tart fenn az értékvilágot megszemélyesítő és azt realizálásra vezető istenséggel. A szeretetközösség pedig a legmélyebb forrása az egyéni élet meggazdagodásához szükséges értékeknek. Minél gazdagabb személyiséggel állunk a szeretet viszonyában, annál nagyobb mértékben gazdagszik személyiségünk. Azzal gazdagszik, amivel a velünk viszonyban álló személyiség rendelkezik. A vallásos ember Isten életének a gazdagságát szívja magába. Annak az életnek a gazdagságát, melyben az önértékek szentséges summitása ölt eleven alakot. Aki ebből a forrásból merít az olyan mélyről merít, honnét a legtisztábban buzognak elő az éltető erők. Ez a személyes közösség a vallás kiapadhatatlan mélységű erőforrása. Minél teljesebben odaadja magát az ember, minél nemesebb és tisztább viszonyba lép Istennel annál inkább az önértékek jellegét öltik fel értékei. Istenhez, mint a mi személyes szellemi életünket teremtő, nemző és tápláló Atyához való viszonyulás a legintenzívebb formája ennek a szeretetközösségnek és a legtermékenyebb forrása az erkölcsi értékek felismerésének és realizálásának. Isten Atya. Az ember fia Istennek. Az Atya szeretetéből az Atya gazdagsága száll be életünkbe. Mi a mi Atyánk örökösei vagyunk. Íme a személyiség nevelő ereje a vallásban. De ennek még másik oldala is van. A vallásos ember, Isten gyermeke, szeretetközösséget tart fenn Isten többi gyermekével. Ez a szeretetközösség is értéktermelő hatású. Testvéreimben ugyanannak az Atyának a gazdagsága jelenik meg sajátos módon. A velük való közösségben az Atya kincseivel gazdagszom. Az erkölcs nem is-
