Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-05-06 / 18. szám
138. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. most felnövő nemzedéket a miatt, mert talán valamivel fogyatékosabb tudományos felkészültséggel fog nekimenni az életnek, mert ellensúlyozni fogja ezt az a fokozott erkölcsi érték, amelyet a mai nagy időkből magával visz jövő életébe. Még csak pár szót, Főt. Közgyűlés! A mai nagy idők mindannyiunkra, első sorban a lelkészi karra — de hiszen mi mindannyian egyetemes papság vagyunk, tehát mindannyiunkra, fokozott mértékbe rójja a szeretet munkáját. Ezen a téren éppen most indul meg egy olyan országos szervezet, amely talán az első rendszeres kísérlet Magyarországon arra, hogy a segítő kézre, a vezető tanácsadóra, a jó barátra szoruló szegény embernek sikeresen, igazán segítségére jöjjünk az élet küzdelmeiben. Ennek az egész magasztos munkának Magyarország királynéja állott az élére. Magyarország királynéja legmagasabb személyében fog az egyházi főhatóságokhoz azzal a felhívással fordulni, hogy vegyenek részt*abban a munkában, hogy szervezzék a maguk hívei között a gondozásnak, a testilelki gondozásnak ezt a magasztos munkáját. És én annak a reményemnek akarok kifejezést adni, hogy a magyar protestáns egyház nem lesz érzéketlen, nem lesz süket ezzel a felhívással szemben. Nem könnyű dologról van szó, mert hiszen bele kell társadalmunkat nevelni olyan munkába, amitől ma még, fájdalom, meglehetősen idegen. Ennek a valódi jótékonyságnak, amely felkeresi az egyes embert, a szerető emberi lélek melegét viszi a szeretetet áhitó másik emberi lélekhez, amely közelebb hozza az embert az emberhez, amely testi-lelki jóvoltát műveli a szegénynek, a lelki üdvösségét műveli a gazdagnak, ebben a munkában hátra vagyunk. Ha most ennek a háborúnak lélekemelő, fel melegítő, nemesítő lelki hatásai alatt nem tudjuk megtörni a jeget, ha most nem tudunk ezen a téren új korszakot kezdeni, akkor talán soha nem fognak a magyar társadalom műveltebb és vagyonosabb elemei ezen a téren hivatásuk magaslatára emelkedni. Az egyháznak kötelessége, hogy vezető szerepet játsszék ezen a téren. Ebben a gondozó munkában természetszerűleg igyekezni kell azon, hogy a gondozásra szorult mellé olyan gondozót állítsunk, aki ugyanazon vallásfelekezethez tartozik, mert hiszen akkor adhatjuk meg ennek a lelki munkának az igazi valláserkölcsi alapját is. A lelkésznek vezető-szerepet kell játszania a példaadásban. De a lelkészeknek és általában az egyházi szervezeteknek gondoskodniok kell arról is, hogy a magyar társadalmat ne csak megindítsuk ebben a munkában, de vezessük is benne. Az ut, amelyen menni akarunk, tele van zátonnyal, tele van csalódással. Emberismeretet, élettapasztalatot kíván. Ki van téve keserves csalódásoknak. Ezeknek nem szabad minket elcsüggeszteniök ebben a munkában. Menni kell tovább azzal a törhetetlen eréllyel, hogy ha következetesen, kellő emberismerettel, az élet igényeinek, az élet viszonyainak, az emberi lélek belső szükségletének alapos megismerésével folytatjuk a munkát, akkor a siker nem maradhat el. Azzal a kívánsággal, azzal az óhajtással és reménynyel, hogy a magyar protestantizmus nem lesz méltatlan erre a nagy feladatra, üdvözlöm a közgyűlés mélyen tisztelt tagjait és a közgyűlést megnyitottnak nyilvánítom. TÁRCA. c -j Vallás és erkölcs. (Folytatás.) XV. A vallásos érzületnek legszembeötlőbb hatása tehát, hogy az embert fogékonyabbá teszi az erkölcsi értékek felismerésére. Az érzelem képesít bennünket arra, hogy az értékeket tudatosítsuk. Az intenzív érzelmi élet az irányának megfelelő értékek tisztább felismerését mozdítja elő. A vallás, mint a legintenzivebb érzelmi élet, képessé tesz az önértékek megragadására s minthogy ez az érzelmi élet elsősorban az ethikai sik felé hajlik, az ethikai önérték megragadására. Az érzelmi élet értékfelismerő természetén kívül1 igazolja ezt a vallás specifikus természete is. Hiszen az önértékek tulajdonképen saját lényegünket alkotják s potentialiter meg vannak bennünk. Az ember pedig a vallásban önlényegét ragadja meg a hit által szellemi személyiség formájában és az értékek világába fúrja be magát szenvedélyes erőfeszítéssel. Nem természetes-e tehát, hogy általa megvilágosodik az én és megvilágosodnak az értékek? Az igazi én és az értékek kilépnek nemtudatosságukból s az ember természetes, lényeges tulajdonaivá válnak. Az erkölcsi törvény most már a gyakorlatban, a valóságban is és nemcsak az elméletben, belső, dynamikus és ideális lesz, nem pedig külső és mechanikus. Megszűnik a categoricus imperativus és az én közötti távolság: egyesülnek az öntudat legmélyén. Az erkölcsi kötelesség saját természetünkké válik, saját lényünk törvénye, mélységesen emberi lesz. Isten akarata a mi akaratunk, az értékvilág a mi igazi világunk, a szellemiség a mi igazi hivatásunk. Az tehát, hogy állandóan legjobb énünkhöz ragaszkodunk, azt idézi elő életünkben, hogy ez a legjobb énünk diadalra jut a másik, az alantjáró felett. A bennünk működő és akaratunkkal mindig jobban és jobban egybeeső isteni akaratnak való átadás, a vele egyesülés és együttélés folytán lelki életünk egységes egésszé válik, melynek központja a tökéletes szellemi személyiség szeretete. Egységes akarat alakul ki bennünk, mely csak egyre figyel, csak egyre tekint, Isten akaratára,
