Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-22 / 16. szám
124. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Még egy mozzanatra rá kell mutatnunk ezzel az ítélettel kapcsolatban. Az „Esti Újság“ az antiszemitizmus heccelődésének rovására írja ezt a port. De hát az-e a fontos, hogy ki és miért piszkálta ki a nyilvánosság elé ezt a csúnya üzérkedést, vagy az, hogy az eset magában véve csúnya, gonosz embertelen?? A bíróságnak azt kellett-e mérlegelni, hogy ki a följelentő és nem azt-e, hogy mi a vád ? Igaz-e a vád ? Egy fölmerülésekor azt kell-e kérdezni, hogy ki vetette föl és ha az jelentéktelen ember, vagy talán ellensége a vádlottnak: akkor mindjárt semmibe se kell venni a vádat? Hát a vádlottnak magának is nem kötelessége-e tisztázni a vádat és ha tisztázta, nem kötelessége-e közérdekből a vádló ellen fordulni és rajta elégtételt venni?! Hogy ma olyan kevés ember járhat közöttünk meggyanusítás nélkül, annak az az oka, mert egészen divatba jött az a laza felfogás — ami a valóban bűnösökre felette kényelmes — hogy nem kell a vádaskodásra hederíteni. Mondjon ki-ki, amit akar. A B. H. cikkéből még jól esik idézni ezt a részt: „Valamikor a mi nagy Szilágyi Dezsőnk mondotta: hogy a gazemberek ravaszságának fejlődésével lépést kell tartania a törvényhozás és a bírák éleslátásának.“ Ennek a nagy pörnek s ennek a tiszteletre méltó ítéletnek erkölcsnemesítő hatása szinte kiszámíthatatlan, mert az a magasság, amelyen az elitéit bűnös áll, igen messze ellátszik. Igen sokan összerezzennek, megrémülnek és elijednek a nagy nyilvánosság lesújtó ítéletének láttára; újra feléled a nagy, előkelő, gonosz példák után elernyedt tisztességérzet; megtisztul a gonosz példákkal megvesztegetett lelkiismeret nemcsak Ausztriában, de annak határain túl is, nálunk is. A valóság az, hogy miként egy pusztai, vagy kis falusi kocsis, vagy szolgáló erkölcstelen, fajtalan életéről csak az a kis kör tud; csak az a kis kör botránkozik meg rajta, vagy annak a kis körnek egy-egy tagját vonja a tisztességtelen életre: úgy a nagyobb helyeken, városokban, vagy épen központokon elkövetett hasonló tisztességtelen dolgok fokozatosan mindig többeket botránkoztatnak, többeket visznek kisértetbe és bűnbe; mindig többek által használtatnak fel fügefalevél gyanánt. Viszont minél alacsonyabb állású vagy sorsú a megbüntetett, annál kevesebben vesznek tudomást büntetéséről; annál kevesebbet riaszt vissza büntetése a bűntől; annál kevesebb tehát az erkölcsnemesítő, a jellemfejlesztő hatása a büntetésének. Nem szabad tehát, hogy köztudattá legyen, hogy a magas állás, a nagy intelligencia menedékvár, amelyben bátran űzhetik tisztességtelen dolgaikat az előkelők. Az előkelő állás kötelez; nagy önfegyelmezésre kötelez; jó példaadásra kötelez a közérdek szempontjából ; a népnevelés szent érdekéből. Nem rejthető el a hegyen épített város! E szempontok által vezéreltetve, igaz örömmel vettünk tudomást a bécsi ítéletről. k. j. A kehely. A losonczi konferencián egy követ dobtak bele a református hitélet tengerébe s a nyomában támadt hullámgyürük kiszélesedve egész a partokig verődtek, hullámzásba hozván a különben csendes vizet. Ez a kő, a közös vagy külön kehely használatának kérdése, mely sokaknak lön botránkozás és jegy, melynek sokan ellene mondanak (Luk 234). Nem tagadhatjuk, hogy a kérdés a nehezen megoldható problémák egyikét tartalmazza. egyéniségünket értsük ez alatt, melyben talán nagyon kevés a személyiség. Nem teljesebb-e a személyiség, mikor mindig jobban és jobban uralkodni tud az empirikus akadályokon ? Minden élmény, minden tapasztalat oda vezet, hogy a személyiség csak szellemi lehet és megfordítva, a szellemiség csak úgy ér valamit, ha személyiség. A vallás tehát, mint szellemi alkotás, az emberi szellem és kedély lényegében gyökerezik, itt vannak apriori factorai. A szellemi világ mi bennünk: ez a vallás háttere. Ott van tehát a transcendens a vallás mögött is, csakhogy ez a transcendens, mint immanens lesz sajátunkká. A szellemi világ célja a szellemi személyiség: ez a vallás célja is. Ott van tehát a cél a vallás mögött az örökkévalóságban és ott van előtte is az örökkévalóságban. Mikor a hit Istenhez jut s benne a szellemi világ megszemélyesítőjét látja, tulajdonképen e szellemiség lényegét ismeri fel és ezt vetíti ki az örökkévalóságba. Mikor személyes viszonyba lép Istennel, tulajdonképen csak a szellemi világ kényszerítő hatására felel, Istennek keresését viszonozza. Az élő Isten mi bennünk: ez a kegyességnek a forrása. A vallás így nem más, mint személyes reflexe annak az actionak, melyet a szellemiség fejt ki mi bennünk, emotionalis kiáradása annak a meggyőződésnek, hogy Istennek gondja van a mi életünkre. Vallás és erkölcs. A vallás erkölcs természetére vonatkozó fenti megállapításaink után eljutottunk oda, hogy tulajdonképeni problémánknak, a vallás és erkölcs egymáshoz való viszonyának a megoldását megkísérelhetjük. Az eddigiek alapján röviden így fejezhetjük ki a kettő közötti viszonyt: *az erkölcs az erkölcsi értékek realizálása, a vallás pedig ehhez a realizáláshoz állandó lelki dispositiokat, lelkületet, erőt, lelkesültséget ad. A Volga mellékének e világról mitse tudó fia harcol ellenünk; nem tudja miért, de kell. Mi szembeszállunk vele öntudatos lelkesültséggel, mert a hazaszeretet, a dicső múlt és a fénnyel biztató jövő hevítenek, mert tudjuk, hogy örökkévaló célokért küzdünk. Ha eddigi fejtegetéseinken végig tekintünk, akkor
