Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-22 / 16. szám
16. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 123. oldal. deu áron megakadályozzák, hogy a népben a magasállású, előkelő vezetők iránt a bizalmat tönkre ne tegyék és ne kényszerítsék szégyenkezésre, orcapirulásra azt az intézetet, vagy intézményt, azt a szükebb, vagy szélesebb körű társadalmi osztályt, politikai pártot, vagy épen hitfelekezetet, amelyhez az illető tartozik ; sőt nemcsak tartozik, de a legmagasabb fokon képviselője annak ? A Budapesti Hírlap e kérdésekre — amiket mi csak utólagosan tettünk fel — így felel: „A bécsi bíróság ítélete hangosan hirdeti, hogy nem szabad titokban maradnia sémi bűnnek, kövesse bár el a Máriahilferstrasse kis posztókereskedője, vagy a legdúsabb pénzbáró ; szatócs, vagy nagybank.“ Igazság-é ez? Alapigazság-é? Természetesen az! Rettenetes személyválogatás volna p. o. a mi körünkben, ha egy esperesnek olyan bűnéért, amiért egy káplánt, vagy fiatal tanítót fegyelmileg súlyosan megbüntetnének, avagy fegyelmi eljárás nélkül, csak úgy közmegegyezéssel elitélnének, talán bojkottálnának — csak rossz viccaket gyártanának, csak nevetnének — a háta mögött, de felelősségre nem vonnák és bűne következményeit vele nem éreztetnénk! Határozottan abban a véleményben vagyunk, hogy az előkelő állások tekintélyét az ott előforduló — bármily ritkán előforduló — mulasztásoknak, bűnöknek eltusolása teszi tönkre; a bíróságok egy-egy igazságtalan, részrehajló Ítélettel; a hivatalos felügyelők egy-egy eltusolással mindig a tekintély sírját ássák és mindig az alsóbbak bizalmatlanságát táplálják és erősítik. Tehát határozottan nagy kárt tesznek az erkölcsnemesítés, a jellemfejlesztés terén. Tökéletesen igaza van a Budapesti Hírlapnak, mikor ezt Írja: „A hatalmas bűnösök eltiprása neveli a az, aki vágyakozást ébreszt bennünk az ő megragadására, Isten lelke zaklatja az emberi lelket. Ö keres bennünket először, ő szeretett minket előbb s csak azután kereshetjük és szerethetjük mi őt. Ha ő nem működnék bennünk, mi sohasem tudnánk róla, hogy van. A vágyakozásnak s a tudatfeletti erőknek tudatunkba jutását Istennek hosszú munkája előzi meg. Szelíd arcú atya ébresztgeti a fiút s a gyermek kezdetben rémképeket lát. Kapkod ide-oda, mert szemét bántja a világosság. Innét a vallásnak alsóbb fokú formái. Tapogatózások a felébredés után. Nem a subjectiv én teremti meg tehát a vallást, hanem Isten és az ember együtt. Isten adja magát s az ember elfogadja őt, hogy viszonozza annak szeretetét. A kezdeményezés Istentől indul ki, aki belépve öntudatunk keretei közé, ott vallást teremt. Ha pedig Isten munkája a vallás, akkor egyetemes, mindent átfogó, mindent megszentelő jellegű. A vallásnak ilyen állításaival szemben mit mond a metaphysika? Elismeri a szellemi világnak actioját, hirdeti, hogy a szellemiség munkál az emberben, hogy törvénytiszteletet a népek milliónyi kis bűnösében. A törvény előtt való egyenlőségnek mindenesetre pompás illusztrálása ez az Ítélet és a közigazságba vetett hitet semmi sem alkalmas annyira megerősíteni, mint az ilyen nyilvános pellengér.“ Igen elszaporodtak és elhatalmasodtak az előkelő bűnösök? Miért? Mert az előkelő állásuk szinte biztosította őket, hogy senki se meri szóvá tenni hitvány viselkedésüket. Egészen beleélték magukat abba, hogy az a társadalmi réteg, vagy osztály, az az intézmény, amelyhez tartoznak, a saját tisztessége érdekéből mindent elkövet, hogy egy tagja miatt szégyenkeznie ne kelljen a világ előtt. Jól megjegyezték maguknak a saját hasznukra, hogy épen az előkelő körök sérthetetlen elvül állították fel: a szennyesünket ne mossuk a világ előtt. Azt meg a tapasztalatból tudták, hogy otthon se mossák ki. Nyugodtak lehetnek hát; lehetnek olyan piszkosak, amilyenek akarnak. A bécsi pörnél erősen lehetett sejteni, hogy megvolt a törekvés elrejteni az esetet a nyilvánosság elől. És amikor mégis a nyilvánosság elé kényszerítették, szörnyű nagy volt a szégyenkezés, az ijedelem. Az erkölcstelenség, a gonoszság a sötétségben vígan tenyészik, miként a penész. A világosság, a nyilvánosság a megölője, a kérlelhetetlen, nagy ellensége. A nyilvánosság a legkiválóbb, az igazán megvssztegethetetlen ellenőr. Ahol nyilvánosságtól félnek, ott baj van; nagy baj. A nyilvánosság erkölcsnemesítő hatásáról ezzel az üggyel kapcsolatban ezt írja a B. H.: „Biró és tömeg együtt örül az ilyen igazságtételnek, amaz, mert gyönyörű hatalma benső tartalmának társadalomjavító hatását ily eseteknél figyeli meg leghamarább, emez, mert szemtől-szembe látja, hogy nincs kivétel . ..“ kiragadja azt a lét mechanikus harcából és értékességének, igazi lényegének tudatára emelje. A szellemiségnek ez a munkája kényszeríti az embert, hogy önmaga felé forduljon és keresse a szellemiségre vezető erőket, hogy igyekezzék sajátjává tenni a szellemi élet végtelenségét, örökkévalóságát és gazdagságát. A szellemi élet megvalósulást keres bennünk s ezzel szenvedélyt és erőt önt öntudatunkba. Lényegében ugyanaz ez, mint amit a vallás hirdet. A különbség csak annyi, hogy mivel a vallás ez actioban levő szellemi világot személyes erő gyanánt tapasztalta meg, annak munkáját személyes munkának, Isten személyes keresésének és hívásának tulajdonítja. Ez az Isten nem más tehát, mint a szellemi világ megszemélyesítése. S nem a tapasztalati elv logikus keresztül vitelével állítja-e ezt a vallás akkor, mikor a vele való közvetlen összeköttetés, együttélés folytán ő csakugyan személyes erejűnek ismerte fel a szellemi világot? Nem jogos-e a szellemiségnek ilyen felfogása akkor, amikor a tapasztalat azt tanítja, hogy a szellemiség célja a személyiség ? S ha személyiségre gondolunk, akkor ne a mi empirikus
