Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-22 / 16. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ IÍH ISKOLA KÓRÉBÓL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Az örök élet. Ján 17a: „Ez pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent és akit elbocsátottál, a Jézus Krisztust.“ Mily beláthatatlan távlatok nyílnak meg lelkünk előtt, mikor kimondjuk ezt a szót: örök! Ha megállunk egy hatalmas tölgyfa előtt, amely évszázadokon át az emberi nemzedékek egész sorát látta tova tűnni, ha megpihenünk egy régi vár omladékáinál, amelynek a történelemben dicsőséges szerepe volt; ha belépünk az őskor barlangjaiba, amelynek falait század-, vagy ezrediziglen való ősünk primitiv rajzokkal ékesítette fel; ha egy kőszéndarab szabályos vonalaiban régen kipusztult növények leveleit ismerjük fel, hirtelen komoly ünnepies hangulat borúi reánk. Ha valami rendkívüli hosszúságúra nyúlt életpálya alkonyán végig gondoljuk azokat az eseményeket, amelyeknek ez az elhanyatló élet tanúja volt, váratlan, megilletődött érzések raja lepi meg lelkünket. Régen behorpadt sírok mellett eszünkbe jut, hogy lesz egy kor, amikor a mi sirunkat is simára tapossa az idő, fehér csontjaink egyszer napfényre bukkannak, elporlanak és szétszóródnak az enyészet folyton viharzó szelében. Megrendült lelkünk ilyenkor mintha egy pillanatra az örökkévalóság mély mysteriumába tekintene bele. Pedig alapjában véve mindezek az időbeli távolságok parányiak. Régi rombadőlt, elfeledett, majd újra kiásott hatalmas városok egymás felett elhelyezkedett kulturrétegei, a földkéreg üledékei —- amelyek mindmegannyi könyvlap zárulnak egymásra s csodálatos múltról beszélnek a kutatónak — mindezeknél sokszorta nagyobb időről szólanak. Egy kiváló történetíró műve fordult meg kezemen, ki a tulajdonképpeni ó-kor határát a Kr. e. 1600- ik esztendőre teszi. Ami azon innen van — Izraelnek csaknem egész története, a görög, a római birodalom a maga nagyszerű alkotásaival, hódításaival, kultúrájával s bukásával — szerinte annyira új, hogy egyáltalán nem érdemli meg az ó nevet. De e tudósnak ó-kora — a legrégibb ékiratos kövek épp úgy, mint Közép- Ázsia homoksivatagjainak tízezer éve eltemetett városai, Kina ősemlékei —■ mind a tegnap eseményei azokhoz az óriási számokhoz képest, melyekkel a földtan s csillagászat dolgozik. Úgy látszik, hogy a láthatár tágulása a múlt és jövő irányában egymással szoros kapcsolatban áll. Amint az emberiség egyeteme mind előbbre és előbbre küzdi magát életpályáján a jövő felé, úgy világosodik és tágul ki a múlt is. A jövendő végtelen-nek látszik s elképzelhetetlen eshetőségeket rejt magában. De ily végtelennek látszik a múlt is, amely rég elfeledett eseményeket akar eltakarni az enyészet halotti szemfedőjével. Amint a jövő egy-egy fátyola lehull, a múlt rég elfeledett eseményei közül is újra éled egy-egy s lassanként a múlt és jövendő megelevenedik előttünk. Természettől fogva a véges embernek az időbeli végtelenségről, az örökkévalóságról, az örök élet-ről tudása nem, csak sejtelme lehet. És mégis van egy mód arra, hogy ezt az örök életet megismerhessük; ne csak megismerhessük, de magunkévá tehessük s élhessük. Az örök élet elnyerésének feltétele — amint az evangélista szavai világosan kifejezik — az, hogy „megismerjük Őt, az egyedül igaz Istent és akit elbocsátott, a Jézus Krisztust.“ Egy percre sem kételkedünk abban, hogy ez valóban így van. Ha megismernők az egyedül igaz Istent s akit ő elbocsátott, oh, teljes bizonyossággal miénk lenne az örökélet. De valljuk meg őszintén, hogy ez a felelet óriási nehézségeket rejt magában. Ha a világegyetem egész életét, az első szempillantástól az utolsóig, a teremtő „legyen“-től addig, mig az ég és föld szétomló oszlopait, mintegy folyton távolodó és halványuló porfelleget elnyeli az enyészet köde s némasága — ha ezt mind végig élnők, vájjon megismerhetnők-é őt, az egyedül igaz Istent teljesen? Nem és százszorta nem. Önerejére utalva az ember megáll az örökkévalóság kapuja előtt, látja a kapuban az angyalt, Huszonnyolcadik évfolyam. 16. szám. Pápa, 1917 április 22.
