Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1917-04-01 / 13. szám

102. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917.

Az egyet, adóalap szab.=rend. tervezetéhez.

ii.

II. A másik elvi kérdés az, hogy a személyi járandóságok, dologi szükségletek s fedezetül szolgáló jövedelmek kiszámításánál alapul mely esztendők számadásai veendők és az értékelésnél mely esztendők árai képezzék a kulcsot? A tervezet az 1910—1914. évi adatokat veszi fel azért, mert az 1915—1917. évek a háború miatt nem tekinthetők normális éveknek. Minden okoskodást, csürés-csavarást mellőzve, itt egyenesen a törvény szavaira hivatkozunk. Az Egyházi törvények III. t.-c. 14. §-a határozottan, világosan, expressis verbis rendeli, hogy a kérvényhez tartozik mellékelni „. . . végül az utolsó 5 (öt) évi egyházhatóságilag jóváhagyott számadásait“. És pedig nem parádéból, hanem azért, mert „ez adatok egybevetése alapján fog megállapíttatni és részére kiutalványoztatni az az összeg, amely az új adókulcs alkalmazása mellett mutatkozó hiány fedezésére elegendő“. így szól erről a törvény, a törvényt megváltoztatni, magyarázni pedig csak maga a törvényhozás: a zsinat hivatott. A konvent a törvényeknek végrehajtója, azok megtartása felett őrködő, de nem megváltoztató és azt megrontó testület. Ne mutasson példát, ne adjon praecedenst annak megszegésére, hanem kövessen el mindent fent és lent, künn és bent annak teljes végrehajtására, ne engedjen rést ütni azon, hogy meg ne inogjanak egyházunk fenntartó oszlopai és pusztulás, romlás ne érje áz egyházközségek bel- és küléletét s ez által a társadalmi és erkölcsi életet, amelynek rendben léte az állami életnek is fundamentuma. Éppen ezért a fentiek kiszámításánál és értékelésénél az 1913—1917. évek adatai veendők alapul a törvény szerint is, de meg az

kább alkalmasabbnak mutatkozott arra, hogy a tudatban a központi helyet foglalja el és mindent magához vonjon.

Bár az egész kulturélet szükségképen hozza elő az égyénnek ezt az önmagára való visszahajlását, vagy mondhatjuk, önmagával való küzdését, melynek első figyelembe vehető nyilvánulata az, hogy az ember összeszedi magát; bár teljes lényét, egész öntudatát, minden képességét igénybe veszi és koncentrálja e vágyakozásból fakadt törekvés: mégis az öntudatnak a cselekvés felé fordított iránya, az akarat az, mely legközelebbről érintve van. Ennélfogva ez az egész küzdelem az ethikai síkban folyik le, mert erkölcsi alap nélkül értékek meg nem valósíthatók, mert a személyiség megnövekedése, összpontosítása s az értékéletbe való gyakorlati beleállása elsősorban erkölcsi erőkifejtést kíván. A kultúra lényege a cselekvés, ez pedig ethikai megítélés alá kerül. A kulturember átalakító hatással van önmagára és környezetére, ez az átalakítás pedig elsősorban ethikai. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az a lelkiállapot, melynek két egymásba kapcsolódó szálát felmutattuk, az erkölcsi öntudatból

igazság, méltányosság és a jövő érdeke is ezt követeli.

A viszonyok mérlegeléséből azt következtethetjük, hogy a most felemelkedett terményárak és szolgáltatások értéke belátható időn belül nem fog alább szállani, egyszerűen azon oknál fogva, mert most mindennemű készlet az egész vonalon kifogyott, azok pótlására sok esztendők kellenek és mig a megfogyatkozott szükségletek nagy keresletnek örvéndenek, addig árleszállító konkurrencíáról szó sem lehet, már pedig ezek a külömböző szükségleti cikkék mint a láncszemek kapcsolódnak egymáshoz, egyik vonja maga után a másiknak értékét, szábályozza annak árát, még a szerintünk leggyorsabban pótolható földtermékek értékét is, amelyeknek árhullámzását ezenfelül még a terméseredmények is befolyásolják. Az öt utolsó év közül kettő normális, három abnormális, több, mint valószínű, hogy a következő tiz évi cyklusból több lesz a mostani abnormálisnak nevezett esztendőkhöz közelebb eső, mint az előzőkhöz, tehát az igazság és a való élet követelik, hogy ezek figyelembe vételével történjék meg mindenféle értékelés. Ennélkül a gyülekezetek és hivatalnokaik között sohasem lesz békesség, folytonos huza-vonák, civódások között élnek, mert a hivatalnokok ragaszkodni fognak terménybeli járandóságaiknak természetben, vagy folyó árban kiszolgáltatásához, az egyházközségek a konventi értékelési kulcshoz, ennek folyománya lesz a sok közigazgatási per egyrészről, az egymásközötti bizalmatlanság másrészről, ennek eredménye pedig a hitélet lazulása. Mutatja ezt az a néhány eset már eddig is, ahol a konventnek a III. t.-c. 11. § utolsó bekezdésének imperative rendelkezésén rést ütő határozatába kapaszkodva a bíróságok Ítéletéhez folyamodtak, amelyeknek felfogása iselütő e kérdésben, mert mig a dunántúli és tiszánnő ki. Itt pedig ezt a formát ölti fel: az erkölcsi tökéletesség a tökéletes realizálást kívánja, amihez szükségem van végei és tehetetlen lényem felett álló végtelen és absolut erőkre s végtelen, határtalan fejlődésre. A vágyakozás lelkiállapota itt, a cselekvés birodalmában, e két fonál megragad hatásának sejtelmére épült egyéni erőfeszítéssé alakul át. A gyökér már sarjakat hajt a talaj fölé s az első sarj az erkölcsi élet felszántott talajából bújik elő: a vágyakozásból erőfeszítés lesz. Ez a hit csecsemő kora, ébredező élete, melyben a reménybe táplálkozik. Sejtelem és remény megnemesítő és átlelkesítő hangulattal kerítik körül a kezdő életet. A bölcső felett angyal lebeg. De ime, az akadályok csakhamar megzavarják ezt a boldog hangulatot. Jönnek egymásután kívülről, felemelik fejüket belülről s a tényleges állapot sötétsége és a cél, a legbelsőbb lényeg ragyogása meghasonlást támasztanak a lélekben. Az élet kemény szele elűzi az angyalt. Új élet, új lendület, az erőknek intenzivebb kiáradása kellr hogy jöjjön, mert a szakadék fenyegető mélysége elnyeléssel fenyegeti a tápláló reményt. (Folyt, köv.)