Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-01 / 13. szám
13. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS IáBi' oldal. akik egyetemi tanulmányaikat nem a teljes szabadság miazmás levegőjében, hanem a rend szigorú életének komoly falai között végzik, akik ájtatossági gyakorlataikat hűségesen teljesítik a filozófia fárasztó stúdiuma mellett is. így biztosít a római egyház iskoláinak olyan tanári gárdát, mely fölébreszti az ifjúság lelkében a Kolonicsok, Szelepcsényiek szellemét s a klerikális eszmék lelkes s buzgó apostolaivá avatja a nevelési rendszerük szférájában élő ifjú sereget. De a pápás egyház az ő intelligenciájának meghódítása céljából még ezt is kevésnek gondolja, a középiskolai vallásos nevelés erősebbé tételére, beállítja a „Mária-kongregációt“, melynek ifjú tagjai fogadalmat tesznek a „Boldogságos Szűz Mária tisztelete s erényeinek követése; a gyakori imádság, gyónás, áldozás, önmegtagadás cselekedeteinek gyakorlására“ (Beöthy—Badics irod.). A társulatnak erős alapon nyugvó szervezete van, mely polip karjaival szorítja keblére tagjait és hatalmának átalakító befolyásával igyekszik érdekeinek rendíthetetlen harcosaivá nevelni. Minálunk pedig a „Mária-kongregáció“ nevelési hatalmának nincsenek ellenszerei; vallásos nevelésünk parányi himpora, mely a hetenkénti két órácskán elszóródik az ifjúi szív fogékony talajába, elveszti termékenyítő képességét a többi órákon, mert fájdalom, tanáraink ajakáról igen gyakran dubiumot ébresztő kijelentések hangzanak s ezáltal észrevétlen elhintegetik az egyháztól való későbbi elidegenedésnek magvait. Érthető ez, ha elgondoljuk, hogy az egyetemek szürke levegőjében elmosódik az egyházhoz való tartozandóság érzete, a teljes szabßdsäg, a nagy város kábító légkörében, a „Gallileisták“, „Nyugatisták“ propagativ munkájának közelségében, kihűl a kebel vallásos melege s az indí\Trd^Tíöy ásóknak letörölhetetlen jellege egSti'Z tügy ételen át érezteti hatását. Konklúzió gyanánt ki kell tehát mondanom, hogy vallásos nevelésünk mostani rendszere mellett, nemcsak intelligenciánk siklik le egyházunk talajáról, hanem veszendőben van évszázados múltúnk minden alkotása; nehéz idők, nagy elődök szentelt öröksége, nemzeti kultúránk, nemzeti szellemünk, melynek kálvini jellegét ősi iskoláink oly hiven ápolták. De egyedüli reményünk, a mi kálvinista erősségünk, melynek fejlődő egyetemével kapcsolatban a Tanárképző Internátus eszmélye, kétségeink eloszlatója, jövendő nagyságunk egyedüli bázisa testet fog ölteni, melynek megvalósításáért lelkesedve küzd, fárad és dolgozik dr. Baltazár Dezső Öméltósága, kinek beszélgetésünk folyamán tett nyilatkozataiból azt olvastam ki, hogy a létesítendő intézet levegőjének minden rétegét, a nevelés egész rendszerét Kálvin szelleme, nagy lelkének vezérlő gondolata, a vallás intenzív érzése fogja betölteni. Egyházunk újjászületését célzó eme nagyfontosságú intézmény megteremtéséhez hozzá kell járulnia az egyetemes egyháznak is; az áldozat, még a legnagyobb is, oly kevés, mert az eredmény: szellemi munkásainknak olyan hatalmas tábora, mely a tudomány mellett a hitnek éltető melegét, Krisztus lelkének boldogító békéjét is adni fogja református inainknak. Ha megkezdi majd működését, akkor Krisztus szolgája, Kálvin papja lesz minden tanár, a vallásos érzés minden órán szórni fogja melegítő sugarait, akkor megszületik a „Kongregáció Kálvina“, feltámad egy diadalmas kálvinista Sión, melynek intelligenciáját, az atheisztikus hullámzás romboló munkája, sohasem fogja egyházunk testéből kiszakítani. fontos. Realizálnia kell az értékeket. Hogyan? Miért? Lehet-e és mikor? Honnét veszi az erre való képességet és hova jut el ezen az utón? Honnét jött és hova megy ? Ez a küzdelmekkel teljes, kereső, kutató, megnyugvást óhajtó lelkiállapot a vallás gyökere. E gyökérnek két szála nyúlik le különösen mélyre az öntudat talajában: erők keresése ahhoz az imperativ psychologiai mozzanathoz, mely az értékéletre kényszerít és megvilágosodás az egyénnek az egyetemes léthez való viszonyára, az ő örök értékekhez kapcsolt sorsának rejtelmeire vonatkozólag. Életkérdése az: hogyan realizáljam az értékeket s az én értékéletem hova helyezkedik el az értékeknek megfelelő örök létben ? Kettőre van tehát szüksége: erőre a külső világgal és önmaga léthez kötött természetével szemben, mindazzal szemben, ami az értékek realizálásának útjába áll és sajáf sorsáról való megbizonyosodásra. Ez a két szükséglet teljesen leköti az egyén figyelmét és öntudatában a megbizonyosodás és a korlátokból kiemelkedés vágyának erőket duzzasztó lelkiállapotát teremti meg. Ez a lelkiállapot éhezés és szomjuhozás. Élni akarás. Vágyakozás az élettel szemben támasztott igényünk kielégítésére. Vágyakozás erőre és saját létünk elpusztithatatlanságára. Ez a vágyakozás a gyökér s a hit már növekedőben van, mert a gyökér a talajból erőket szív magába. Minél mélyebbre tudunk lehatolni az értékéletben, annál tisztultabbak és finomabbak vágyaink is. A kulturélet legalsó lépcsőjénél a külső erők féleimetességével szemben anyagi erőkre irányult e vágyakozás s anyagi megmaradásra. Mikor azonban az ember uralkodni kezdett önmagán és a természeten, mikor öntudatos értékéletet kezdett élni, akkor már szellemi, lelki segítségre, volt szüksége s a világban elrejtőzött többé-kevésbbé tökéletes lényektől várta az erőt. így jött el az az idő, mikor az önértékek fokán már nem önmagán kivül, hanem önmagában keresi az erőket, amelyekkel a végtelen, az örökkévalóság felé törhet. De mindenkor ez a vágyakozás lappangott ott a lélek mélyén, ez gyűjtötte össze szétszórt képességeit az embernek, ez feszítette akaratát s összpontosította öntudatának tartalmát. Természetes, hogy minél inkább tisztult ez a vágyakozás, annál in-
