Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-04-30 / 18. szám

Huszonhetetik évfolyam. 18. szám. Pápa, 1916 április 30. DDNÁNTÜLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő cimére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 450 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs cimére küldendők. Hálaadás. Hálákat adván mindenkor min­denekért a mi Urunk Jézus Krisz­tusnak nevében az istennek és Atyának. (Ef. 5so.) Esendők, bűnösök vagyunk: tele van a lel­künk testi, szellemi hiányok égető érzetével. Földi létünk a halandóság ingó talaján remeg: telve van a lelkünk bizonytalansággal a jövendő felől. Egyedüli menedék, egyedüli szilárd pont az egész mindenségben, ahol meg lehet állani, meg is lehet nyugodni: az örökkévaló Isten. Nélküle s a lét csúcsán az emberrel, ez a föld a kétségbeesés, nyomorúság és halál birodalma. Milyen boldogság és milyen természetes egész életünkkel Ö hozzá tapadni, létünk re­megő talaját erős szálakkal Ö hozzá kötözni, milyen természetes Ő tőle kérni azt, amit em­beri erőnk elérni nem tud. Imádkozunk tehát. Lelki szemeink látják a Mestert, szavát is halljuk: Kérjetek és meg­adatik néktek. Szivünk tele van boldog remény­séggel. „Megadatik“ . . . Igen! olyan sokszor megadatik nékünk. Őhozzá nem hiába köze­lednek az emberek. Az Úr sebeket gyógyít. . . a fájdalom megszűntén bizonyára megnyugovás, békesség költözik a lélekbe. Az Úr szellemi, anyagi szükségből megszabadít: a segítséget szívünk ujjongása fogadja. Öröm kél bennünk az Úr szerető, gondoskodó kezének nyomában. Örülünk a szabadulásnak, a sokáig nélkülözött, ismét visszatért nyugalomnak, lelki, vagy anyagi kincseknek, örülünk az Úr adományainak. El­­borúlt tekintetünk egyszerre mosolyogva tekint szét a világban. Egy nagy szenvedés múltán kisebb bajokon egyszerre könnyű szívvel meg­tudunk nyugodni. S az Úr? . . . Igen! A lel­künket aztán szokatlan melegség önti el s le­borúlunk hálát adni az adományokért. Hála­adásunk szavai sokszor kevesebbek már, mint a szabadítás előtt megfáradt, elgyötört lelkünk kérése volt s talán nincs bennük már annyi buzgóság, annyi hit, annyi szeretet. Hálát adni az Úrnak ... Mint kellene, külö­nösen az Ő kegyelmének megnyilatkozásakor, amikor szinte kitárúl előttünk a menny, égi örömmel, égő szeretettel, alázatosan borúlni eléje, örvendeni, egész valónkat betöltő hálát érezni, elsősorban nem az adományért, nem a földi életünkbe küldött jóért, hanem az Úr hozzánk hajló jóságáért. Hogy meghallotta a szónkat, hogy a mi életünk is érték Ő előtte, hogy érdemesnek tartja gondolni velünk, tenni értünk: hogy szeret. Úgy érzem, hogy a hálaadásban tudja az emberi lélek legjobban megközelíteni az Urat. A kérő hite, bizalma is gyakran teljes, hiszen az Úr csak hitre felel. Az igaz szívvel hálát adóé bizonyára meggyökeresedett, kitéphetlen érzés, erős szikla, amelyen az élet későbbi hullámai bizton megtörnek. A könyörgő ember szeretete igaz érzés, de több van benne a menedéket keresőnek ragaszkodásából, szaba­­dúlást váró reménységből. Az igazán hálát­­adó lélek túláradó boldog érzéssel közelít Istenhez. Szeretete vágyakozás az Úrhoz, ma­gáért az Úrért. Ezen a ponton pedig igazán megtalálta az ember a boldogságot, az életet. Tildy Zoltán. | JSegjobb napjaink még előttünk vannak úgg • i ! nemzeti, mint eggéni életünkben. Jííott 3.

Next

/
Oldalképek
Tartalom