Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-02-27 / 9. szám
9. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 67. oldal. éjszakát, azt a szégyenérzetet, amit hosszú éveken keresztül átélt, amit érzett, amiről annyit panaszkodott keserű kőnnyhullatások közt a rokonainak, a barátnőinek, úgy-e nem képes helyre hozni, elfeledtetni az az erőltetett kedveskedés, amivel a férj idegenek, vendégek jelenlétében tüntetőén pazarul elárasztja. Ellenkezőleg, minden ilyen kedveskedés, minden ajándék (aranygyűrű, aranykarperec, szép, divatos ruha) szinte tőr a szegény asszony szívében. Mert ő nagyon jól tudja, hogy mindez csak színből, de nem szívből történik. Érzi, hogy csak látszat, csak magamutogatás, szineskedés, csúnya képmutatás. A hűtlen férj ilyen jóságát megköszöni a szegény asszony, de nem kér belőle. Tökéletesen igaza van, mikor így sóhajt: ne így kedveskedjél nekem, hanem becsülj meg; ne pénzt, ne aranyat, ne jó módot adj nekem, hanem a szívedet, a hűségedet add vissza! E példából megértheti és tökéletesen helyesnek találhatja, ha az a református egyház, melyhez Ön hűtlenné lett s amelynek megrontásán kitartással dolgozik, nem kér abból a jóságából, hogy öt vagy húsz koronát adjon neki. Mikor 1915 december 24-én kelt levelét elolvastam, bizonyos jóleső érzéssel azt gondoltam, hogy ez az ajándékozás az az aranyszál akar lenni, mely visszavezeti Önt ősei egyházába. Igen sajnálom, hogy sejtelmem nem bizonyúlt helyesnek. Mert nyilvánvaló, hogy nem fér össze e két dolog: híveket toborozni a baptizmusnak a református egyház tagjai közül és ajándékozni az egyháznak öt, vagy húsz koronát! Ön ennek főfeltétele ez az egyszerű erkölcsi tulajdonság : a taníthatóság! A bűnbánat, mint a boldogság feltétele. Jézus afelől is bizonyos, hogy a lelkiismeretlennek egyáltalán nem lehet része vigasztalásban. Ha valaki elveszti lelkiismerete érzékenységét, ugyanakkor elveszti a személyes viszonyok iránt való fogékonyságát, ami pedig nélkülözhetetlen feltétele a legmagasabb rendű és valóban értékes boldogságnak. Ez irgalmatlanúl kizár bárkit a boldogság két fő forrásának, a munkának és barátságnak, a legszebb örömeiből. Jézus jól tudja, hogy az ember fenségesebb terv szerint formáltatott, hogysem megelégedhetnék bűnbánat nélkül való élettel. Az ember személyes viszonyokra, szeretetre és munkára, az az szolgálatra teremtetett, azt a lelket, amely nem bánkódik a szeretet ellen elkövetett bűnei felett, lángoló pallosok zárták ki minden, valódi édenkertből. Egyedül a bűnbánó nyer valódi vigasztalást és megvígasztalódásának forrása az a tudat, hogy állandóan halad ama jellem felé, amelynek hiánya miatt ma sír. A lelkiismeretlen ember kénytelen olyan életet élni, amely mind távolabb tolódik a céltól, amelyre teremtetett. A bűnbánó lélek, az érzékeny lelkiismeret nélkülözhetetlen feltétel, hogy valaki az élet legmélyebb örömeit élvezhesse. bibliaolvasó ember, tehát ismeri Jakab apostolnak e mondását: „Vájjon a forrás ugyanabból a nyílásból csörgedeztet-e édest és keserűt?!..." Igen jól esett nekem a lelkész úr leveléből azt olvasnom, hogy mikor Ön csakugyan küldött a múlt év december 24-én egy kis gyermektől 20 koronát az egyház gondnokához, hogy azt csatolják a forgótőke alapítványhoz és a gondnok ezt a lelkész úrnál azonnal jelentette, Ö t. i. a lelkész úr a gondnokkal és az egyházfival január 1-én elment Önhöz és megkérdezte, hogy milyen céllal, milyen érzésből adja ezt, a református egyház iránti szeretetből-e? Ön azt felelte: igen. Igen jól esett úgy a lelkész úr eljárása, mint az Ön felelete. Azt azonban igen sajnálom, hogy hiába való volt a lelkész úrnak minden jó igyekezete, mellyel Önt meg akarta győzni magatartásának, eljárásának helytelen és egészen érthetetlen voltáról. A fentebb mondottak után nem szükséges bizonyítgatnom ezt a kijelentésemet, hogy eljárása egészen érthetetlen. Még megemlítek valamit. Önök, akik egyik, vagy másik hitfelekezetből a baptistákhoz áttérnek, rendszerint azt mondják, azért teszik ezt, mert az elhagyott hitfelekezetben sok a bűnös ember. Hát hogy a mi felekezetűnkben is sok a bűnös ember, sőt, hogy mindnyájan bűnösöknek érezzük magunkat, már t. i. akik magukat megcsalni nem akarják — ezt elismerjük. Ezért imádkozunk az Úr Jézus meghagyása szerint: „Bocsásd meg a mi bűneinket“ ... De hát meggon-A szelídség, mint a boldogság feltételei s ennek okai. A szelídeknek, azoknak, akik önfegyelmezés folytán még kihívás esetén is ragaszkodnak legjobb énjükhöz, — Jézus azt Ígéri, hogy örökségül fogják bírni a földet. „Ez“ — kezdetben — „a héber szövetség-fogalom népies kifejezése volt; amikor Kanaán az izraelitáké lett, a fogalom kibővült és a kifejezést képlegesen az Isten népe már e földön megvalósuló anyagi, erkölcsi és szellemi supremáciájának jelölésére használták.“8 Szerintünk tehát, eltekintve a jövő élet és a messiási új korszak vallásos reményeitől, erkölcsi szempontból azt mondja ez az Ígéret, hogy a szelídeknek jut osztályrészül a legteljesebb élet, — itt és most. Ezt a tulajdonságot úgy ajánlja Jézus, mint ami az élet, — a múló élet — legteljesebb élvezéséhez vezető királyi út. Ezt több okból teszi. Elsősorban is azért, mivel az alázatosság és a bünbánat, amelyeket a szelídség magában foglal és az a lelkűiét, amelynek nincsenek a maga számára rendkívüli igényei, már természetszerűleg eltávolítja a nyugtalanság és elégedetlenség fő forrásait, mert, amint Drummond mondja: „sértett hiúság, letörött remények, ki nem elégített önzés, ezek az ember elégedetlenségének, nyugtalanságának régi, közönséges, egyetemes forrásai“. A szelídség lelke ezeket az okokat gyökerükben támadja meg, és ebből
