Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-02-27 / 9. szám
68. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. dolták jól a dolgot? Gondoltak arra, hogy akárhányszor van egészen kifogástalan életű szülőknek haszontalan, hitvány gyermekük is jó gyermekeik mellett? Nem lehet-e éppen így a legtisztább elveket, a tiszta bibliai hitet valló református egyháznak is hozzá nem méltó, neki csak bánatot, keserűséget okozó gyermeke nem is egy?. . . Aztán nem látták-e már, hogy égyegy szerencsétlen szülő mennyit kesereg, fohászkodik, roszmagaviseletü gyermeke miatt; hányszor kéri, pirongatja, inti a jóra. De azért el nem löki magától. Valami csodálatos, szent türelemmel várja megtérését, megjavúlását. Úgy tesz, mint az az evangéliomi gazda» aki nem engedte a búzája közül a konkolyt kiszakgatni. Azt elismerem, hogy ránk férne egy kicsit nagyobb egyházi fegyelem; ha mindjárt nem is olyan szigorú, mint amilyent gyakoroltak régi atyáink. De a kérés, az intés, a tanítás ma se hiányzik. A jóra való serkentés egyre folyik. Ám lássa, aki nem hallgat rá. Ő maga ád számot magáról Istennek. Mert az Ítéletet reá bízzuk. Önök is jól tudják, hogy a bűn betegség. Az anyaszentegyház tagjainak betegsége. Vagy akár azt is mondhatjuk, hogy az egyház betegsége. Minél inkább eláradt a bűn, annál betegebb az egyház. És ugyan mi következik ebből? Talán az, hogy ha látjuk, hogy beteg, hogy igen beteg: akkor hagyjuk el; hagyjuk magára ?! Mit tartanának maguk az olyan gyermekről, aki, mig egészséges volt az édes anyja, amig ez sok minden jót tudott neki adni, addig vele volt, de amikor megbetegedett, akkor magára hagyta; engedte gyötrődni, kínlódni. Ki mondaná azt róla, hogy helyesen cselekedett; hogy derék, háládatos fiú ? Senki; bizonyára a baptisták közül se mondaná ezt róla senki. Az meg már egészen bizonyos, hogy az Úr Jézus nem dicsérné meg; nem mondaná becsületes gondolkozású, hálás gyermeknek. Már most ezt is jól fontolóra véve, ítéljék meg a saját eljárásukat. Azt mondják, beteg a gyülekezetük; sok benne a gyógyítani, orvosolni való, tehát — elhagyjuk. Elhagyjuk a lelki nevelő anyánkat; elhagyjuk, mert mi úgy látjuk, hogy beteg. És még dicsekesznek a hűtlenségükkel! Hallatlan! Olyan orvost én még nem láttam, aki úgy akart volna gyógyítani, hogy betegét magára hagyta. A legnagyobb orvos, az Úr Jézus pedig oda ült a betegek, az erkölcsi betegek közé és velük együtt evett. Nem azért, hogy lesülyedjen hozzájuk, hanem azért, hogy felemelje, meggyógyítsa őket. Ö nem zárkózott el, nem különítette el magát kevélyen a bűnösöktől; hiszen éppen azért jött, hogy a bűnösöket megtérítse; e végből érintkeznie kellett velük. Jót akarnak Önök művelni; gyógyítani akarják a romlottságot: nosza rajta, legyenek tiszta életű reformátusok ; példájukkal, okos, istenes beszédeikkel vonják oda hitsorsosaikat a templomhoz, az igéhez, a sákramentumokhoz, az Úr Jézushoz! Akkor hűséges, háladatos gyermekei lesznek őseik szentegyházának; ékessége, dísze lesznek annak. így pedig hűtlenek és háládatlanok a nevelő anyjukhoz és megrontói annak. Az Istennek lelke világosítsa meg az Ön szívét, értelmét és hozza jobb belátásra. Esperes. kifolyólag valóban alkalmat nyújt a békességre és örömre. Továbbá a szelídség lelke a benne foglalt alázatosságnál fogva, mivel ezzel vele jár az, hogy saját magunkról szerényen vélekedünk, nem érzi magát folyton kisebbítve, vagy megsértve. Mivel nem tart mindenre igényt, következőleg elégedett és örömteljes oly körülmények közt is, ahol a büszkeség és gőg szerencsétlen volna. S az ily lélek sokkal többet nyerhet az élettől. Csökkentsük igényeinket és akkor derültek leszünk. Az elégedettséget meg lehet tanúlni. S mivel szerény és nem irigykedő, a szelíd valóban képes a mások örömeit is megérteni és így részesülni a szó valódi értelme szerint, mindenö römben. Valóban övéké a világ, az csak az ilyen lelkületűeké lehet. A szelídség lelkének másokra is van hatása. Abban az esetben, ha valaki mindent a maga számára igényel, mások, természetesen ellentmondanak neki, azonban mindenki örömest ad a szelídnek. Ezek könnyedén megszerzik mindenki jóakaratát és így a legteljesebb élet könnyen és természetesen jut nekik osztályrészül. Azután, a szelídség, mint a kihívás idején megnyilatkozó önfegyelem is nagyban hozzájárni az élet élvezéséhez. Aki magát kormányozni tudja, mindeneket kormányoz; mindenkor készen van s így sohse veszít el egyetlen alkalmat sem; képes állandóan feláldozni az alacsonyabbat a magasabbért, a múlót a maradandóért s következőleg az élet mindig jelentősebb lesz reá nézve. Még ha a legnagyobb örökséget kapná, az sem hódítaná el. Az élet legjava mindig csak a magukat fegyelmezőké. Önfegyelem nélkül sehol, senki nem érheti el a legnagyobbat. Végül, a szelídség osztályrésze a legteljesebb élet még más értelemben is. Elkerülhetetlenül mélyíti magának, az illetőnek a benső életet. Az, hogy állandóan a legjobb énünkhöz ragaszkodunk és igyekszünk mindig erősek lenni, énünkben okvetlenül eredményekkel jár: mindinkább mélyül benne az élet jelentősége. Bizony, a szelídek örökségül bírják a földet. A legteljesebb életet élik, — itt és most. Kétségtelenül, a szelídség a boldogságnak alapvető feltétele. 7 8 7 Votaw i. m. 16. 1. szerint az áldások, miket Jézus igér, nem tisztán eschatologicus vonatkozásúak. 8 Votaw i. m. 19. 1. (Folyt köv.)
