Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-31 / 53. szám
53. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 425. oldal. szonyban állanak egymással. Bár az egyház — kálvinista egyházunkat értve — mindig féltékenyen őrizte függetlenségét, az egyház és állam teljes szétválasztására irányuló törekvésnek nyomára nem igen akadunk. Még a szigorú kálvini elveket valló Révész Imre sem akar olyan teljes függetlenséget, amilyent pl. Északamerikában élvez az egyház, de attól óva int, hogy az egyház alárendelt viszonyba jöjjön az állammal. Aggódva tette fel a kérdést, hogy vájjon az 1848: XX. törvénycikk által biztosított államsegély az állam esetleges válságos helyzetében nem okoz-e zavart, rázkódást az egyház életében. Az 1848: XX. törvénycikk 2—3. §-a Magyarország felekezetközi viszonyát tekintve bármennyire jogos és méltányos, bármennyire magán viseli a nagy idők nagy emberei liberális gondolkozásának bélyegét, nem a kálvini elv „szabad egyház szabad államban“ jegyében született. Mert ahol az egyház szükségei közálladalmi költségből fedeztetnek, félő, hogy az egyház beledől a mindenható állam karjaiba s az anyagi támogatásért föláldozza függetlenségét, szabadságát, autonómiáját. A jövő fejlődési irányával számot vető egyház tehát nem cselekszik helyesen, ha államegyházzá törekszik lenni s léte fenntartásának terhét nagyrészt az állam váilaira kívánja rakni. Addig azonban míg az egyik egyház milliárdokat élvez az állam vagyonából, méltányos és jogos a másik egyház igénye is, hogy terhein könyítsen az állam, hogy egyik egyház sem legyen az állam mostoha gyermeke. Mihelyt azonban bekövetkezik a szekularizáció és ezzel együtt a szeparáció, megszűnik az állam gyámkodása és érvényesül a kálvinizmus elve: „szabad egyház szabad államban.“ A most folyó világháború hatása a magyar ref. egyház vallásos életére. — A komáromi egyházmegye lelkészegyesületének pályázatán pályadíjjal kitüntetett mű. — V. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a nemzet jövőbeli életenergiája a tőke nagymérvű megfogyatkozása következtében a tartalékban: a gyermekek lelkében van elrejtve. Magyar nemzeti állam és magyar református egyház 400 éven át annyira közös sorsú volt, hogy a kettő szinte ma is egy fogalom.- S a mi hazánknak, nemzetünknek annyi baj, vész, idegen befolyások, elnemzetietlenítő törekvések dacára is függetlenséget, szabadságot biztosított, sőt többet: haladást, más népekkel való nemes versenyzést tudott eredményezni ; abban a munkában a református „tiszteletesek“ mindig az elsők voltak. A református lelkész élete mint a múltban, úgy a jövőben is misszió. A jövő a gyermekeké. „Legyünk hát rajta, hogy az alkotó művésznek azzal a gyönyörűségével, mellyel tárgyát átszellemült eszméje szerint kiformálja, a jövő generáció leikébe leheljük, véssük bele az örök jónak, az örök isteninek bélyegét. Kalauzunk legyen a Biblia ; állítsuk eléjük annak örökéletű nagy alakjait, kiváltképpen pedig amaz egyetlent, az Úr Jézust, s látni fogjuk, hogy az égi typus hat, s az előbb gyenge lélek szárnyat ölt, a porból való ember felemelkedik a földről s ott csillog a léikén — munkánk nyomán — az igazak fényesége!“ A háború hatása egyházi irodalmunkra példátlan. A XVI. századbeli protestáns irodalom hatalmas hullámzása óta nem találkozunk oly bő, sokirányú protestáns irodalmi termeléssel, mint e háború alatt. S hogy ennek eredménye nagy és mély, azt az egyes művek roppant kelendősége, igen rövid idő alatt 10.—20. stb. kiadása sejteti velünk. Vájjon a háború után nem lehetne-e népünk szívét-lelkét továbbra is lefoglalni az evangélium szellemében szerkesztett vallás-erkölcsi olvasmányokkal?! Nem intőjel-e számunkra népünk mostani nagy vágyakozása a szent dolgok után, hogy ezt a vágyakozást tartsuk ébren ezután is?! De épen a fentebb elmondottak után ne feledkezzünk el a gyermek irodalomról sem! Ne féljünk azok prófétálásától, kik azt mondják, hogy a háború folytán népünk, s főleg katonáink látóköre annyira kiszélesedett, annyi ismeretre, annyi tudásra tettek szert, hogy a vallás egyszerű igazságai nem igen elégítik ki őket. Óh nem, ismeret és vallás, tudás és hit sohasem zárja ki, sőt kiegészíti egymást! „Az ember nemcsak kenyérrel él. Az embernek szíve is van, s mikor arra valami nehezedik, azt a tudomány meg nem gyógyítja. Ha valaki vagyonát elvesztette, mit használ neki a mathézis, mit a jogtudomány, mit a pénzválságok ismerete ? Segélyt keres az, melylyel biztatja magát, hogy lesz más világ, ahol az utolsók lesznek elsők! Akit megcsaltak, megkeserítettek, mit használ annak a história, hogy az mindig így volt? Istent keres az, aki a szenvedéseket róla elfordítsa! Aki fél a holnaptól, aki távollevő kedveséért remeg, mit gondol az arra, hogy a hang, míg a legelső csillagig ér, azalatt millió év telik el: azért ő csak imádkozik; s jól esik hinnie, hogy az, aki ott a központi napban lakik, az ő sóhajtását meghallja azonnal! S akit a bűntudat terhe nyom, nem az nyugtatja meg, hogy a bűn oka koponyájának idoma, melyben a bűn orgánuma túlfejlődött : embert keres az, akinek elmondja, mit vétett, s akitől megtudja, hogy van egy véghetetlen irgalom, aki a férgeknek megbocsátja azt, hogy férgek voltak!“ (Jókay.) Ezek az igazságok a „jövő század“-ot prófétai lélekkel festő költői lélekben az emberi lélek örök törvényeinek ismerete folytán születtek meg; s ezek az igazságok zálogok nekünk, hogy nem kell a vallást féltenünk; semmiféle tudomány és hatalom ki nem
