Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-24 / 52. szám
52. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 417. oldal. őket, hanem felkeresi ott is egy-egy vigasztaló levéllel, egy pár bátorító szóval, egy kis imakönyvvel. Ismerek lelkészt, ki akkor foglalta el új állását, mikor gyülekezetének fiatalabb tagjai már mind bevonultak, aki tehát azokat nem ismerte, sohasem látta, úgy, mint azok őt. De volt egy szál, ami összekötötte őket, volt valami erő, mely mozgásba hozta kölcsönösen szíveiket, mint a távirógép az egymástól messze fekvő állomásokat : ez a szál a szeretet volt, ez az erő evangyéliom és az imádság ereje volt! A címeikre küldött levelek- és imádságos könyvekre irt hálás köszönősorok könnyekig hatják meg az embert. Egyik nehéz sebeiben felejti szenvedését, mikor azt írja: „meg fogok gyógyulni, hogy megköszönjem szeretett lelki atyám nagy vigasztalását, mit szerető lelke pár soraiban s a kis imakönyvben nekem adott. Meggyógyít a jó Isten, hogy szolgálhassak néki ezutáni napjaimban gyermeki alázattal“. Egy másik boldogan szorítja kebléhez, idegen kórházban a lelkésze által címére küldött Vigasztaló igék-et s büszke önérzettel utasítja e a rózsafüzért, amivel az ott lévő kath. lelkész „megvigasztalni" akarta. Azok a rózsaszínű lapok és nyitott levelek, amiket mi lelkészek a frontról, vagy a kórházakból kapunk, zálogok arra nézve, hogy katonáink lelkét fogva tartjuk egyházunk számára, Isten országa munkálására. A Vass Antalék és Okos Gyuláék munkálkodásai pedig, melyekről fényes tollú tudósítások tesznek beszélő bizonyságot, nemcsak ébren tartják, hanem fejlesztik fokozzák katonáink szívében az egyházias, vallásos érzést, amelyre különben is annyira fogékonyak ott a Doberdón és a Rokytnó mellett! . .. 3. Egészen természetes, az emberi lélek örök törvénye, hogy ami egyszer abban gyökeret vert, megerősödött s ami éppen a csapások, fájdalmak, szenvedések árán vált a lélek tulajdonává, az annak kitörölhetetlenül sajátja marad. Azt a vallásos érzést, melyet az itthon levők lelkében olyan egészségesen váltott ki a háború, csak erősíteni fogja a gyülekezetnek az a része, mely hosszú hónapokon át, a vész torkában, a halál árnyékának völgyében is azt énekelte : „Azért a mi szivünk nem félne, ha az egész föld megrendülne“ s hogy: „Akik bíznak az Úr Istenben nagy hiedelemmel, azok nem vesznek el semminémü veszedelemben!“ Csak egymás hitének erősítését fogják munkálni a viszontlátás után az öreg szülék s a visszatért fiú; az épen hazajött férj s az ismét boldog feleség; a kenyérkereső apa s az imádságos lelkű gyermekek. Hát azok, kiknek egyik vagy másik vég.agját hordta el a gránátdarab, vagy shrapnell szilánk, vagy akiknek a testükben maradt ólomdarabot viselniük kell, amig élnek, óh azok lesznek csak élő bizonyságtételek, ha csonkán is, ha sántán is, az Isten megtartó ereje mellett; ő előttük elevenen él örökké az a pillanat, amikor azt mondották Dáviddal: „Csak egy lépés a köze az én életemnek és a halálnak !“ És itt következik az a lelkipásztori munka, mely azt van hivatva bebizonyítani, hogy mig a háború tönkretett szellemi értékeket, talán fel sem becsülhető nagyságban, lerombolt gazdasági, közművelődési, művészi alkotásokat kiszámíthatatlan mennyiségben: de egy területen, a szív és lélek területén épített és az Isten országa láthatatlan, lassú, de biztos terjedését hatalmas lépéssel vitte előre. Miben áll ez a munka ? Abban, hogy az apostolok buzgóságával, szorgalmával, erős hitével prédikáljuk az evangyéliomot, mely Istennek hatalma! Abban, hogy tartsuk meg ami nálunk vagyon, hogy senki el ne vegye a mi koronánkat. Abban, hogy az a vallásos érzést, mely híveinket a Krisztushoz, a valláshoz való ragaszkodásukban megtartotta s talán sokakat épen a borzalmakon keresztül Hozzá vezetett, ápoljuk, erősítsük; hogy azt a bizalmat, mit a háború alatt magunk- és az ügy iránt, melynek sáfárai vagyunk, felkeltettünk, igyekezzünk még bensőbbé tenni. Ne húzódozzunk már egy kissé belmissziósak lenni, legyünk már az a jó pásztor, aki ismeri az övéit, nem névről, nem külsőleg csupán, hanem a szivét, a lelkét, a vágyait, a bajait s ezeket megismervén, adjuk nekik a hitnek, a reménységnek erejét, a megnyugvásnak balzsamát. Nem kell ehhez más, csak hogy az az indulat legyen bennünk, ami volt a Jézus Krisztusban! (Folyt, köv.) Topa József. Hogyan szervezzük az egyházi hivatalnokok betegsegélyző-intézetét? IL IV. Milyen díjak háruljanak a tagokra és a fönntartókra ? A járulékok nagysága egyfelől a tagok várható száma (jelenleg kb. 6000 egyházi hivatalnokunk van), másfelől a segélyezés tervbevett mérve alapján készülő mathematikai mérleg útján állapítható meg. A hasonló intézmények adatai szerint, 3—4%-os járulékok mellett az ilyen keretekben mozgó betegsegéiyzőintézetek fönntarthatok. A járulékok kivetésének alapjául a tagok nyugdíjjogosultságúnál fölvett járandóságok szolgálhatnak. Méltányosnak tartjuk, hogy a betegsegélyző-intézeti járulék felerészben a belhivatalnokokat, felerészben pedig a fönntartókat terhelje. Nyugdíjban lévőknél vagy nyugdíjat, neveltetési segélyt élvező özvegyeknél és árváknál a fönntartói járulék egyetemes egyházunkra háramlanék. Erre a célra leköthetné a közalap bizonyos hányadát. Ugyancsak ennek az alapnak a terhére a járulékok bizonyos %~át is magára vállalhatná az egyetemes egyház. V. Hogyan és milyen szervezettel alakuljon meg? Az egyházi hivatalnokok betegsegélyző-intézete véleményünk szerint, mint hivatalos egyházi szervezet válthatja leginkább valóra a hozzáfüződő nagy igényeket és reményeket. Leginkább így tarthatjuk tőle távol a
