Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-17 / 51. szám
406. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. ható kincs lesz. Még a mi életünkben a Krisztusban megújult s megnövekedett emberek látása . . ., a magunk életében megkóstolt „élő vizw . . még saját szemeinkkel látni, hogyan hozza ki az oly sok erővel megáldott magyarból az Úr a krisztusi erőket, még a saját szemünkkel látni ... ez lesz az az advent, mely után örömest jő ajkunkra az agg Simeon könyörgése: „most már bocsásd el Uram szolgádat békességben“. Bázel. Szabó Imre. Internátusaink és más! Egy éve kerületünk közvéleményét élénken foglalkoztatja és érdekli internátusaink kérdése. Fontosságát, jelentőségét mindenki érzi, szükségességéről minden hivatott tényező és egyházkerületünk összessége is teljesen megvan győződve. S ez az alap, amelyre építeni, biztosan számítani lehet, mert ezzel vele jár a tettre, áldozatra kész lelkesedés és az ősi tűz az az igazi protestáns buzgóság, mely milliókat tudott teremteni semmiből s amely egymásután hozta létre a szebbnél-szebb, áldásosabbnál-áldásosabb intézményeket. Meg lesz ez is mind a kettő, a gimnáziumi, mely még zsenge, fejletlen állapotát éli s békés idők bekövetkeztével bizonyára megfelelő díszes hajlékba köliözik, a szükségelt építkezési tőke jelentékeny része már az Egyházkerület pénztárában kezeltetik, mint a magas állam hozzájárulása, ajándéka, a másik rész az építkezéshez folyósíttatik s ha még hiányoznék valami, azt Egyházkerületünk bölcsesége különböző forrásokból előteremti. S mennyire hézagpótló, szükséges csak jelen alakjában is. Boldognak érzi magát a szülő, ha gyermekét az internátusi gondos felügyelet alá adhatja. Érdeklődöm a felfogás, a bírálat iránt s örömmel hallom mindenkitől az elismerés, a jóleső érzés megnyugtató kijelentését s ama panaszt azok részéről, akiknek gyermekei felvehetők nem voltak a helyszűke miatt: hogy kívánatos, szükséges mielébb egy valódi, a célnak, rendeltetésnek, főgimnáziumunk örvendetes létszámának megfelelő internátus alkotása, hol helyet találhasson mindenki, aki csak kiván, aki csak falai közé óhajtozik. S taníttató szülők, gyermekeik sorsáért, jövőjéért aggódó százai, ezrei megérdemlik s joggal igénylik, hogy e részben is gondoskodjunk kívánalmaik, igényeik kielégítéséről ! Meg is lesz bizonnyal, csak múljanak el a háború vérzivatarai: az anyagiak-, fedezet feletti aggodalomra nincs okunk, hiszen egyházkerületünknek e mostani sem kerül áldozatába, sőt amellett, hogy az ókollégiumért tisztes bért fizet, még némi kis többlettel is zárul évenként számadása! Meg lesz a theologiai internátus is: nincs tényező, mely ezt szükségesnek ne tartaná s létesítése elől elzárkóznék. Theologusaink s jövő nemzedék lelki vezéreinek, pásztorainak nevelése, hivatásának, magasztos rendeltetésének tudatában, érzésében álló lelkészi kar képzése megköveteli ez intézmény létesítését, melynek falai között az ideális életfelfogás, a tiszta erkölcs, a feddhetetlen lelkészi jellem minden attribútumával telített theologus valódi pappá, pásztorrá, a szószoros értelmében vett lelki vezérré neveltessék ! Nem is látom oly messze állónak az egyházkerületi cél'megvalósíthatását, nem kell vele várnunk főiskolánk keletkezésének négyszázados évfordulójára, kár lenne az elvesztegetett időért, a vissza nem térő esztendőkért. E tárgyban benyújtott memorandumomban TÁ RC A. fc — J Az örök reformáció. — 1916 okt. 31-ikén a reformációi emlékünnepélyen elmondotta Györy Elemér főisk. senior. — (Folytatás.) Ilyen „színtelen lélekkel és elernyedt akarattal“ — mint a mai — Luther sohasem lett volna képes felhozni az emberiség második születésének napját és ilyen vizenyős, szétfolyó, az általánosnál is sekélyebb, rothadt keresztyénséggel nem lett volna Kálvin „Istennek kiválasztott, hasonlíthatatlanul hatalmas eszköze, aki mellé kora alig állíthat egy másodikat, ha egyáltalában szó eshetik valaki másodikról“. Ha hozzánk hasonló lett volna Luther, az átkozódó pápa magas trónusának pokoli lángnyelvei nem csapkodtak volna Wittemberg felé. Ha Kálvin is megelégedett volna hozzánk hasonlóan a nemtörődömség, a tétlenség kényelmével, semmiesetre sem mondotta volna a haláláról értesülő IV. Pius pápa: „Ilyen szolgákkal rövidesen úrrá lennék az Óceánnak mindkét partján.“ Hitvány, gyáva nyulat szült Nubia párduca? Az a csudatévő hit, végtelen munkásság, életerő, az a bibliás berendezkedés és életfelfogás, mi legüdébb rózsaként a reformáció homlokán díszéig, teljességgel hiányzik belőlünk: ez a mi fogyatékosságunk. Mintha csak igaza volna annak a fanatikus kritikának, mit Schlauck világgá kiáltott: „A protestántizmus élete csak vergődés, melynek végeredménye, vagy a katholicizmusba beolvadás, vagy a teljes felbomlás lesz . . .“, avagy a Basler Vorwärts szavainak: „Kálvin egyházi követőinek, kik az ő vallásos dogmáját még ma is, mint drága kincset őrzik, ma már csak a kihalt, elszáradt héj van kezében.“ „Mintha a protestántizmus — mondja Izsák — nem egy tartalommal biró életelv lenne, hanem tartalmatlan liberálizmus csupán, melynek főjellemvonása a dogmák szabadszellemü, racionális magyará-
