Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-17 / 51. szám
51. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 407. oldal. voltam bátor reámutatni a kivitel, a megvalósítás módozataira, csak röviden ismétlem, mintegy biztatásul közlöm, hogy 50—60 theologus felszámítható tartásbéregyenértéke 10—12 ezer korona, melyre 150—200 ezer korona törlesztéses kölcsön vehető fel; főgimnáziumi célokra átadandó ez idő szerinti theologiai helyiségek értéke 50—70 ezer korona; ókollégium értéke ugyanannyi legalább; ezek már magában legkevesebb 300 ezer korona értéket képviselnek, melyből minden valószínűség szerint ki kerülne az építkezés s az esetleg hiányzónak pótlására, igénybe vehető lenne lelkészek 20 koronás hozzájárulása = évi 6000 korona és lélekszámszerinti 4 fillér = 8000 korona. S még nincs felvéve e számításban két tényező, talán mindennél fontosabb, minden forrásnál bővebben csergedező: híveink, világi kitűnőségeink hozzájárulása s főtisztelendő Püspök úr fáradhatatlan gyakorlati leleményessége! Aki a 100.000 korona jubiláris alapítványt már eddig is csaknem teljes egészében összehozta, megteremtette egyedül egymaga, az talál utat és módot e közkivánalom, e magasztos cél megvalósítására is, az előtt nincs elérhetetlen semmi, ami jó, szép és hasznos. Meg lesznek, bizonnyal meg lesznek tehát internátusaink is: egy ilyen magasztos célokban az egész kerület. Hisszük, reméljük, hogy nem hiába létesítjük ez intézményeket; nem maradnak üresen azok, mint a kolozsvári theologiai internátusról olvassuk, hogy beiratkozott összesen 24 növendék s hatnak jelenlétében nyitották meg a tanévet! Szomorú jelenség. Leverő számok, megdöbbentő tünet. Erdély közel ötszáz papságának mégegyszer annyi létszámú theologusra lenne szüksége, mint nekünk vagy Tisszáninnen-, vagy Dunamelléknek. Se tanító, se iskola, maholnap sem lelkész, csak elnémult harangok! Nem tehetek róla, kitör belőlem a keserűség ... az aggodalom . . . Nem a támadás, az össze nem férő viszketeg, az nekem nem természetem. Csak a hittestvéri együttérzés, csak a hitfelekezete, hazája sorsa felett kesergő érzés adja ajkamra a panaszt, a kifakadást, mondatja velem ismételten a meg nem cáfolt meggyőződést, hogy Erdélyben nem felel meg fejlesztő, nemesítő, nemzetfenntartó hivatásának a kálvinista közszellem, ott hibák veszedelmek vannak szervezetben, egyesekben . . . üres theologia, feladott iskolák, elnémult harangok, szomorúan beszélő bizonyságok! Egyházkerületünk menjen, haladjon duzzadó vitorlákkal, tettre kész erős akarattal kitűzött nemes célja, a haladás, a tökéletesedés, a minden téren áldásos fejlődés és fejlesztés felé. Patay Károly. A most folyó világháború hatása a magyar ref. egyház vallásos életére. — A komáromi egyházmegye lelkészegyesületének pályázatán pályadíjjal kitüntetett mü. — 111. Az egyházi adózások terén is „mindenek ékesen és jórenddel folynak“ ; sőt sok helyen jóval is magasabb egyházi adót vállalt magára népünk, hogy a magas életárak kifizetése következtében az egyház költségvetése hajótörést ne szenvedjen. Máshol a pénzben szedett egyházi adó helyett legalább is kétszeres értékű termény beszolgáltatását vették gyakorlatba. A sok helyettesítési tiszteletdíjak s a mind sűrűbben hallható és olvasható háborús segélyek megszavazása is bizonyíték amellett, hogy népünk áldozatoktól sem riad vissza, ha az Isten ügye úgy kívánja. Meggyőződésem, hogy népünk vallásos élete mélyebb, idvességesebb ma, mint volt a háború előtt; zása . . .“ Mintha nem keringene ereiben vér, hanem csak mesterséges utón volna élte fenntartható. Ilyen szomorú perspektíva tárul elénk 1916 október 31-én. Kérdezhetjük joggal, van-e hát a mi protestáns egyházunknak jövője ? Van, mert a reformáció örök. A jövő rajtunk fordul meg és azon, hogy megértjük-e, mit jelent reformáltnak lenni. Ha egyházunk jövőjét pusztán anyagi erőinek gyarapodásával akarjuk biztosítani, lassanként kihal belőle az életerő; ha pedig csupán új meg új theologiai rendszerek propagálásával, akkor filozófiai iskolává sülyed. Csak úgy remélhetünk biztos jövőt, ha evangéliumi szellemben élünk, amint azt a „reformációnak“ nevezett erős szellemi kilendülés újra felragyogtatta. Vajha egy ilyen nap újra reánk vetődnék az evangélium sugára s felelősségérzetünk szivünkre nehezülne ; keresnők az élet értelmét és célját. Amint szüksége volt Istennek az üdvmunka elvégzése céljából Jézusra; Jézusnak a tanítványokra, Ignaciusra, Lutherre, Kálvinra, Antipászra s a többi nagy névtelenekre : szüksége van reád is, mert neki munkások kellenek. Foglalj helyet az egyetemes üdvért küzdő hadseregnen; nem mondok merészet, midőn az „egyetemes“ jelzőt használom, mert a reformáció átlépte a szűk egyháziasság határait, minek legfényesebb bizonyítéka Prohászkának, a székesfehérvári katholikus püspöknek a bécsi eucharisztikus ünnepek alkalmával bátor fellépése, ki merész volt a reformátorok diagnózisát megismételni: „a világ beteg, jóllehet mi volnánk ar orvosai, betegápolói, kezeink között nem gyógyul a beteg.“ A római katholicizmus, mintha évszázadok mulasztásait akarná helyrehozni, hatalmasan reorganizálja erőit azokkal az eszközökkel, melyre egykor pereátot kiáltott. Csak mi, protestánsok, nem akarjuk megérteni az idők jelét? Csak te, protestáns ifjú, te akarod kivonni magadat a munkából ? Megelégedhetnél a reformátorok munkájával — melyben semmi részed sincs ? Azt hiszed a hid a hit békességes biztonság a jelen,
