Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-17 / 51. szám
Huszonhetedik évfolyam. 51. szám. Pápa, 1916 december 17. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA. KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, <=j Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4 50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Akinek volt adventje. Ján 425—26 : „Monda néki az asszony: Tudom, hogy Messiás jő, mikor az el jő, megjelent nékünk mindent. Monda néki Jézus : Én vagyok az, aki veled beszélek. Olyan ez a mondat a hányatott életű asszony ajakán, mint a kútba esett gyöngyszem, mely tisztításkor napfényre kerül. Milyen mélyről került a felszinre. A fajgyülölség, testi-lelki szenny évről-évre, napról-napra alább sülyeszti, naprólnapra kevesebb a reménység, hogy napfényre jöjjön s egy árva, szomorú életet meggazdagítson. Ki keresne a beomlott kutak mélyén drága gyöngyöt, ki fűzne reménységet egy olyan élethez, akinek önmagához van a legkevesebb reménysége ? Jézus a bedőlt, ókutak fenekén, az „elveszett emberi lelkek“ mélyén meglátja és megtalálja azt, ami neki még mindig értékes. Sem művelt, sem gazdag nem volt az asszony, még jó neveltsége sem volt — csak egy a sok millió közül, akinek szive mélyére sülyedt le a szétosztott nemzeti örökségből ez az egyetlen drága gyöngy — a jobbat várás, a megváltás várás. De ez a szent vágy nem kínozta őt, nem öltöztette ünneplőbe, nem fakasztott szívében zsoltárdallamokat, nem szőtte át hétköznapjait áhítatos hiedelmekkel, nem teremtette meg életében a várakozók ön megtagadását. Olyan kincs volt az, mely a világban nem volt kelendő. Meghalhatott volna annélkül, hogy tudja miért él, hogy ráeszméljen milyen gazdag, milyen kincs van birtokában. Neki sem volt eddig adventje, mert nem tudta mit vár. Hogy a Messiás jő?! mit használt neki, ha nem merte hinni, hogy még az ő életében eljön, még az ő életébe belép. Nagyon utolsó helyre került ez a reménység — mely a legdrágább volt életében. És Jézusnak sikerült megértetni, hogy mi ér benne legtöbbet. Lenyúlt a szive legmélyére s kivette a szennyből a drága gyöngyöt s megmondta: nézd, ez fáj neked, itt van lelked megsebezve, itt van életed elhibázva, hogy lelkednek jobbik részét sohsem hagytad szóhoz jutni, a Jobbá, tisztábbá lenni“ vágyakozásaidat sárba hullattad s nem találtad meg többé. Pedig te olyan akartál lenni s még most is az akarsz lenni. Mind az nem lett volna, ami volt — ha ezt helyezed az első helyre. Oh, ha lett volna, aki megmondja ezt neked, aki ezt becsüli benned és te is magadban?!! S Jézusnak hitt a^asszony, mert úgy mondta meg neki, hogy hinnie kellett. íme itt vagyok — én vagyok akit te vársz, még a te életedben eljöttem. Úgy áll bele adventi napjainkba ez az aszszony egyfelől mint a meddő adventek szomorú, másfelől az adventes lelkek örvendező, boldog alakja. Amily messze jövőbe helyezte az asszony a Messiás eljövetelét, az a veszély fenyeget, hogy mi épen olyan messze múltba helyezzük vissza eljöttét, amily háttérbe került az asszonynál a megváltás szüksége, oly háttérbe szorulhat az keresztyén öntudatunkban. Még a mi életünkben megnyerni a Krisztust, ez teszi tartalmassá, forróvá és komollyá az adventét. A 4 hétig tartó egyházi hangulatot, mely százados, gyönyörű zsoltárdallamokból, szebben szóló hangokból, zsúfoltabb templomokból szövődött, ez a gondolat mélyíti ki annyira, hogy az adventi ünnepekbe foglalt drága kincs méltó helyére kerül, sem távoli reménység, sem kegyeletes örökség, de használ-
