Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-10 / 50. szám
50. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 401. oldal. A most folyó világháború hatása a magyar ref. egyház vallásos életére. — A komáromi egyházmegye lelkészegyesületének pályázatán pályadíjjal kitüntetett mü. — II. Állítom, hogy a nép vallásos élete mélyebb, tartalmasabb lett; a hitben erősebb, a reménységben gazdagabb, a szeretetben munkásabb lett népünk. A háború kitörése után észlelt kétségbeesést s az ebből fakadt külső vallásos buzgóságot mindinkább felváltotta az Istenbe vetett erős bizalom, a rendületlen hit, a megnyugvás és az élő reménység. A mi háborúnkat mindinkább úgy fogta fel népünk, mint Isten igazságos ügyének védelmét, melynek győzelemre vivésében eszközök vagyunk mindnyájan, összes szellemi és anyagi erőnkkel, a katonák kint, az itthon lévők bent. És népünk sietett kivenni részét az áldozatos cselekedetek egész légiója által a győzelemre vivő utakmódok minden vonalán! Az egyéni fájdalmakat elnyomta a közért való munkás szeretet, a szükkeblűség száműzetett a haza oltárán való áldozati asztaloktól. Felsőbaranyában, hol pedig a szükkebblűség polypkarokkal ragadott magához mindent az-„egy“ gyermek biztos jövője érdekében: csupán háborús jótékony célra 40.000 koronát adtak; másfélmillió a hadikölcsön (I. kibocsátás), pedig egyetlen nagybirtokos, tőkés, gyáros vagy üzletes református nincs (Prot. E. és I. Lap). De ehhez hasonló jelenségekkel minden vidékről örvendetes beszámolókban találkozhatunk. Biztatók és felemelők ezek, hogy a nehéz idők tanításai, melyek oly nyilvánvalóvá teszik az Isten megtartó erejét, nem vesznek el nyomtalanul; hogy a megrázó események, melyeknek fullánkja a szivekbe tört, de amelyet a vallás vigasztalása meg tudott enyhíteni, tovább is tanítanak Istent imádni s a vallásos érzés, mely a nehéz időkben megnyugvást eredményezett, ezutánra is megmarad olyan mélynek, olyan intenzívnek s népünk nem szólamnak fogja tartani, hanem valóban érezni, élni fogja, hogy: „Ha úgy tetszik, hogy minden elveszett, Már a reménnyel is, ha felhagyánk, Van még, ki hozzánk nyájasan beszél: A vallás, e mi édes jó anyánk! Híván, ki fáradt, s megterhelve van; S kinek az élet új, új harcot ad, Ígér és nyújt vigaszt, könnyebbülést, Ennek keblébe rejtsd bús arcodat!" (Tompa.) Valláserkölcsi hatásként fel kell említenünk, hogy hazánkban egy év (háborús év) alatt 28.000 vadházasság törvényesítette a frigyet. Eltekintve az anyagi haszon (hadi segély) mindenesetre nyomós indokától, nagy erkölcsi haszna is van ennek s bizonyára ref. egyházunkra is kikatással van és lesz. Sok ember sirt már frigyének megáldásakor a templomban, aki gyermekkora óta talán akkor először érezte szívéhez közel az Istent, sok lett ezáltal vallásossá, aki kereste és meg is találta, amit lelke addig nem ismert: az áldást, mely a vallásból fakad. Hát azoknak lelkére minő hatással van a háború, akik az „egyke“ átka alatt elfelejtkeztek mindenről, ami az odafelvalókra tartozik, minden törekvésük arra irányult, hogy az egyetlen minél jobban el legyen látva e világban?! Erre legmarkánsabb bizonyíték annak a baranyai apának nyilatkozata, ki egyetlen fia halálhírére azt mondta: „Belepusztulok a fájdalomba, hogy az az egy fiam is itt hagyott. Ha még egyszer fiatal lehetnék, 13 gyermekkel áldana is meg az Isten (!), mind felnevelném !“ (Prot. E. és I. Lap.) Vájjon nem lesz-e ez ember eszköz az Isten kezében, hogy prófétáljon ott, vérei között, hogy bocsásson lelket azokba a tetemekbe, kik a Mammon imádásában annyira megszáradtak?! Hisz Isten a kövekből is támaszthat fiakat! S egy-egy ilyen megrázó eset nem többet használ-e ott annak az ügynek, mint száz ankét és ezer prédikáció?! Azaz örvendetes tény pedig, hogy győzelmünk hovatovább bizonyosabb lesz, a legmélyebben markol bele népünk szívébe-lelkébe, hogy Isten a maga ügyét diadalra viszi s ha ad is a gonoszságnak itt-ott némi sikert, de szívünkben visszhangzik a Jelenések szava: „Semmit se félj azoktól, amiket szenvedned kell: ime a Sátán egynéhányat tiközületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok és lesz tiz napig tartó nyomorúságtok. Légy hív mindhalálig és neked adom az életnek koronáját!“ (Jel 210). Hogy aztán nekünk, lelkipásztoroknak, azt a ke'dvező helyzetet, hogy most az emberek szívének, máskor itt-ott sivár homokját és kőkemény talaját, olyan fogékonynak találjuk az ige magvainak befogadására, sokszorozott igyekezettel, papi buzgósággal kell kihasználnunk : ez annyira kézenfekvő dolog, amiről e lapokon hosszabban tárgyalni, valóban megsértése volna a „gyülekezet angyalaidnak! Soha a cura pasztorális — sajnos — kopár területén nem lehet eredményesebb munkánk, mint most. S ha egyszer meg van törve a begyepesedett ugar, televénytalaja lesz az evangélium magvainak, csak tartsuk kezünket az eke szarván, azokra nézvén, amelyek mielőttünk vannak. Egy-egy jó szó a szomorkodókhoz, egy-egy kis imafüzet kiosztása a szeretteik után aggódók között, egy-egy levél megcimzése, néhány sor Írása a hadbaszállthoz, közbenjárás a fogságba esettek hol- és hogylétének megtudása iránt, egynéhány szó a segélyre szorultak érdekében, mindenek felett mindég és mindég hitet, reménységet nyújtó, Isten hatalmát, jóságát feltüntető imádkozások és prédikációk tartása, életünkkel, példánkkal megmutatása az Istenben való bizodalom és megnyugvás nagy áldásának: mindezek a bizalmat fogják növelni irántunk s ha ezt megnyertük és talán épen azok részéről, ki eddig távol tartották tőlünk magukat: kész alap, biztos alap az építésre! (Folyt, köv.) Topa József. ooQoo
