Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-10 / 50. szám
402. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. Válasz a stóla-ügyben. Csak nagy nehezen jutottam hozzá, azért is késtem, mostani nagy elfoglaltságom közepette, hogy válaszoljak nt. Jakab Áron úr, kedves barátom és lelkésztársamnak lapunk okt. 29-iki számában közölt és a stólaügyből folyólag nevemmel kapcsolatba hozott cikkére. Pedig válaszolnom kellett nemcsak azért, mert a cikk szinte felhív erre, nem is csak azért, mert annak egyes pontjai elvi szempontból eszmecserét kívánnak, hanem még azért is, mert különösen kezdő soraiban szóban forgó indítványomnak és főleg cikkemnek olyan célzatot tulajdonít, amely a legtávolabb állott tőlem és éppen ezért kereken vissza is kell utasítanom. Tehát mindenek előtt arra a feltevésre kötelességem reflektálni, mintha kedves lelkésztársam nevének felemlítésével holmi sértési, vagy saját szavai szerint: kipellengérezési szándékom lett volna. Ezt még a sorok közül se lehetett kiolvasni! De nem is volt reá semmi néven nevezhető ok. Különben mig egyfelől részemről az egyházi élet fórumát sokkal szentebb területnek tekintem, hogysem komoly ügyekben a kifigurázás és ehhez hasonló megengedhető volna ; másfelől az önmaga által is felemlített, kétségtelen szónoki siker eleve kizárta volna ilyen léha cselekedetnek elkövetését. Bárcsak erősebb jogalapon álló ügyet szolgált volna vele! Lelkésztársam amidőn nyomatékkai hangsúlyozza, hogy szónoki sikere tény volt, ezzel szemben azt állítja cikkében, hogy a stóla-ügy rendezésére vonatkozó indítványom okai nem tények. Engedjen meg, hogy amilyen határozott hangon elmondja állításait, én is olyan határozottan kimondhassam, hogy állításai csak egyéni felfogást tükröznek vissza, még az esetben is, ha többen hasonlóan gondolkoznak, csak úgy, mint az enyém, melyeknek szintén vannak hívei. Tehát nem absolut igazságok, csak a helyzet, a körülmények és a jogosultság adják meg egyik, vagy másik álláspontnak az elfogadhatóságot. Hogy álláspontomnak még kerületünkön kívül is vannak hívei, csak egyszerűen rámutatok az egyházi lapjainkban a stólarendezést sürgető felszólalásokra; vagy még közelebbről, mint tényre, a pesti egyházmegye stólarendezésére, mely az összes stólákra nézve indítványom szellemében történt meg. íme, tehát szerencsétlen felfogásommal nem állok egyedül! Feledékenységgel, tehát bizonyára felületességgel is vádol kedves lelkésztársam, hogy az 1914. évi döntő határozat meghozásának körülményeit nem ismerem, illetve, hogy a szabályszerűséget kétségbe vontam. Bocsánat! De hisz éppen lelkésztársam előadásából tűnik ki, hogy a határozat megfogalmazása négy, illetve hat szem között történt meg; hát hogyan tudhattak volna erről a már oszladozó félben levő gyűlési tagok? Különben ha teljes határozottsággal történt volna meg a határozat fogalmazása és kihirdetése, akkor a jegyzőkönyvből még tévedésből sem lett volna szabad ennek kimaradni! Pedig kimaradt! Et mine venio ad fortissimum! Lelkésztársam két fontos elvi kijelentést tett. Nézzünk szembe mindegyikkel. Előszűr is azt állítja, hogy a kerületi gyűlés nem. köteles az egyházmegyék véleménye előtt meghajolni. Ezt én is aláírom, de csak egy bizonyos határig. Ha az összes egyházmegyék döngetik is a kerület kapuit egy bizonyos ügyben, megkérdezés nélkül, a kerület nem tartozik meghajolni a kívánság előtt — nos, szelídítsünk egy kicsit — legalább egy bizonyos ideig, mig körmére nem ég a jogosult követelés. De, engedelmet kérek, ha a kerület maga provokálja és pedig ismételten is az egyházmegyék véleményét, akkor annak nem respektálása egyszerűen komédia, amit pedig az egyházi élet meg nem tűr! A stóla-ügyben pedig két ízben kért véleményt a kerület az egyházmegyéktől í Azt tartja egy régi közmondás, hogy minden hasonlat sántít. Ez teljesen ráillik kedves kollégám példáira is. Mert nézzük csak az elsőt, a legfontosabbat, ami előzményeken alapszik. Azt mondja, hogy a kerületek és egyházmegyék mennyit küzdöttek azért, hogy a konventi képviselőket az egyházközségek válasszák! Ez igaz. De hát kérdem: a konvent felhivta-e az egyházmegyéket és kerületeket arra, hogy e tárgyban véleményüket nyilvánítsák? És talán több Ízben is? Úgy-e nem ? Nos, hát nem is tartozott respektálni kívánságukat! Ezt én is állítom. Persze az idő majd ezt is megérleli a maga rendje és módja szerint. Ami azt a felfogást illeti, hogy az egyházmegye képviselője tartozik-e respektálni egyházmegyéje felfogását, különösen ha hozzájárult, nem vitatom! De gustibus non est disputandum ! A másik elvi felfogása a dijlevelekre vonatkozik. Ezt ismét aláírom és a természetbeli járulékoknak vagy piaci ár szerint, vagy díjlevél szerint kiszolgáltatását tartom igazságosnak és kötelezőnek! De kérdem, micsoda összefüggésnen van ezzel a stóla, mely készpénzben fizettetik? A következtetés e szerint itt is sántít! A díjlevél tehát szent, változást nem szenvedhet, tudnillik mostani alakjában és főleg és kizárólag a természetbeli járulékokra nézve. Ez helyes! De hát nem változott-e már a múltban ? Miért is változtatták a váltó forintot, osztrák értékű forinttá, a fánál a régi ölet méter öllé és a stólát is a régitől eltérőleg miért rendezték későbbi időben? Bizonyára a kongrua-segély új megállapításának rémétől retteg lelkésztársam, ha nem is a maga, de mások nevében. Én azonban azt hiszem, hogy az új felszámítás, ha lesz, nem 1600, hanem legkevesebb 2400 koronáig történik. A stóla-emelkedés azonban itt már igazán nem számít. Különben pedig záradékul megjegyzem, hogy vagy legyen, vagy ne legyen stóla. Ha nem lenne, akkor váltassék meg illő formában. Ha pedig lennie kelU akkor ne legyen borravaló jellegű, hanem a lelkészi állás méltóságának megfelelő ! Hogy lennie kell, azt az összes régi díjlevelek bizonyítják, melyek mindegyiké-