Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-10 / 50. szám

400 oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1916.

megoltalmazta a háború közvetlen dúlásától, pusztításától. Rónáink aranynál értékesebb kalásztengerét vad kozákok lovainak patái nem gázolták, tűzhelyeinket rablóhadak nem dúlták fel. Hála, dicsőség és elismerés érte hőslelkü fiainknak, véreinknek, akik acélkarral, bátor szívvel, lángoló hazaszeretettel, világot bámulatba -ejtő vitézséggel, páratlan hősiességgel, halálmegvetéssel tartották és tartják vissza most is észak vad hordáit.

Dávid és Góliát harca ez. Nemzetünk a lét és nemlét nagy problémája elé van állítva, de ha pillanatra a jövő alakulatai iránt talán aggodalom támad is lelkűnkben, táplál bennünket a hit, biztat a remény, hogy igazságos ügyünket az igazság Istene diadalra segíti. Adja is a kegyelmes Isten, hogy a sok kiömlött drága vérből egy boldogabb jövendő sarjadjon s a világégés purgatóriumában tisztuljanak meg a népek s ezen katasztrófális világrengés legyen nyitánya egy szebb, iáeálisabb korszaknak, melyben mindjobban megvalósuljon Istennek országa, melyben a szemforgató álkegyesség, a képmutató, farizeuskodó pietizmus helyett az igaz Isten és emberszeretettől áthatott vallásosság, tiszta erkölcs vigye foglyul az emberi sziveket a Jézus Krisztushoz!

Tapasztalati igazság az, hogy nincs oly rossz, amiből valami jó ne származnék. így vagyunk a jelenlegi világfelfordulással is. Az igazságot csufolnók meg, ha tagadásba vennők, hogy a háború előtt a vallásos közöny, a hitetlenség, az erkölcstelenség, a bűnözési hajlam óriási mérveket öltött. A lélek dolgaival keveset törődtek az emberek, annál nagyobb buzgalommal forgolódtak az anyagelvüség oltárai körül. A hit tárgyait lekicsinyelték, kigunyolták s az úgynevezett szabadgondolkodók tüntetőleg hirdetve az atheizmus önalkotta bálványokat istenítettek, mások különféle vala Jézus Krisztust, az élő Isten Fiát, azt pedig, aki megfeszittetett“ (I Kor 22), azt nem halljuk eléggé, mit Kálvin oly hatalmasan hangsúlyozott: „Mindabban, amit az Isten parancsol, mindabban, amit az Isten tilt, meg nem tántoríthat engem ennek az egész világnak megütődése sem“. Szóval: „az evangélium, a plenum evangélium“ ható cselekvőségét nem ismerjük, támadó erejét nem érezzük magunkban. Bűnös következetesség terhe alatt mélyen meghajlunk a természeti törvények előtt és elfeledjük az erkölcsi világ törvényeit, melyek azokkal semminemű kontingenciában nincsenek, mégis a léleknek természetesek. Az élet, a szellemi lét bizonyos szent követeléseivel szemben hibásak vagyunk és tagadói az örök reformációnak, kik azt hisszük, hogy nap-nap után gyakorlat nélkül is növekesznek izmaink, fejlődik ügyességünk, széleslátókörünk, erkölcsi erőnk, mellyel szemben a legnagyobb fizikai erő is végtelen gyengeség. (Folyt, köv.)

lási aberrációkban kéjelegtek. A háború lényeges változást idézett elő az emberek vallásos világnézetében. A háború kitörésével a valláshoz való menekülés szükségének érzete szinte elemi erővel ragadta meg az emberi kebleket, a vallásos szertartásokban való részvétel nem reménylett lendületet vett. A hithez, a valláshoz való ragaszkodás cselekedetekben is nyilvánulást keresett s a közjótékonység nagyszerű eredményeiben nyert kifejezést. Ezen örvendetes életjelenség már eddig is bizonyos mérvű új feladatok elé állított bennünket, lelkipásztorokat, de a háborúnak várható ethikai és valláserkölcsi hatásai, annak nemzeti, gazdasági vonatkozásai, motívumai fokozottabbb, mélyebben járó, intenzivebb munkát fognak követelni tőlünk, mert ettől függ egyházunk megmaradása, megújulása, a mi kezünkben lévén a gyülekezetek lelki életének ügye. Fokozott buzgalommal kell hirdetnünk az igét alkalmas és alkalmatlan időben, mert az első és fő kötelességünk, hogy akik érintkezésbe léptek az Úr Jézussal, vele állandó összeköttetésben maradjanak, akik Istenhez tértek, többé el ne pártoljanak tőle s akik nem szűkölködtek megtérés nélkül, abban épülést, megerősödést nyerjenek. Csak azon forrásból lehet meríteni, amelyből üdítő viz csörgedez, a kiszáradt kútfő nem táplál, csak a hivő lélek hozhat hitre mást, a szív teljességéből kell szólni a szájnak, aki olyat hirdet, melynek igazságáról és bizonyságáról maga nincs meggyőződve, ott a trombita bizonytalan zengést tészen s akkor ki készül a harcra? Ott kétség támad, az ige hatás nélkül marad.

Újabban egy különös jelenséget észlelhetünk. A lelkiismereti szabadság nagy és szent elvét hangoztatva, a dogmákban, egyes vallásos alaptételekben való hittel szemben az egyéni hit jogosultságát vitatva lelkiismereti kényszerről beszélnek, amidőn egyes a szentirásban gyökerező s a helvéciai vallástételben formulázott hitigazságok hirdetéséről van szó. Teljesen igaz, hogy „ecclesia debet se semper reformari“, de az ilyen kérdéseknél, mint amely most az úrvacsorái 3 kérdésnél kiéleződött, nem árt egy kis orthodoxia, egy kis konzervativizmus. Minden társulásnál — s az egyház sem egyéb, mint a Krisztusban hivők társasága — vannak bizonyos formás, melyek a társaság tagjait kötik s éppen ezért félő, hogy a nagy szabadság szabadosságra vezet. Vannak minden vallásnak, minden felekeze tnek bizonyos speciális karakterisztikumai, melyeknek mellőzése az azon valláshoz, felekezethez tartozás látszatát többé-kevésbbé megszünteti.

Egy-egy szívélyes szó, szeretetteljes figyelem, óvatosság, hogy ne sebezzük mások érzékenységét, — milyen kevésbe kerül és mégis mily megbecsülhetetlen értékű I Robertson.