Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-10 / 50. szám
50. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 399. oldal. mindezekhez hozzá vesszük az ő komoly, méltóságteljes, imponáló megjelenését, lelkésztársai iránt érzett nagy szeretetét, azok jogos érdekeinek szives készséggel való előmozdítását, igaz, egyenes, tiszta puritán jellemét, igazságszeretetét, szeretettől sugárzó jóságos, kedves modorát, előttünk áll a kép, mely alá ezt írhatjuk: „vir integer scelerisque purus“. Legyen köztünk áldott emlékezete! Halvány, erőtelen, színtelen vonásokkal tudtam csak megrajzolni a boldog emlékű előd nemes alakját s mégis úgy érzem, hogy fényes előkép ő, amelynek az én gyarló egyéniségem csak halvány reflexe lehet. Ha a mérlegre vetem a latin közmondás igazságát, hogy: „contraria iuxta se posita magis elucescunt“, ne méltóztassék szerénytenségnek venni, ha azt állítom, hogy gyötrő kétség, mélységes aggodalom szállja meg leikemet erőim fogyatékosságának tudatában, hogy miként tudok majd lelkésztestvéreim előlegezett bizalmának megfelelni, miként tudom kiváló elődöm helyét betölteni az ezen helyhez jogosan fűződő azon kivánalmaknak megfelelni, hogy lelkészegyesületünk a helyesen irányított munkásság által egyházi közéletünk előbbre vitelének, fejlődésének erőforrása, hatékony tényezője legyen. Aggodalmaim közepette azonban biztat a hit, erősít a tudat, hogy a kegyelmes Isten eszközök által munkálkodik s ha az ő végére mehetetlen bölcseségének úgy tetszett, hogy az én gyarló személyemet hívja el ezen tisztség betöltésére, melyet soha nem kerestem, úgy erősen hiszem, hogy meg is fogja ^dicsőíteni az ő erejét az én erőtlenségemben s az ő hatalma által véghez viszi általam és bennem, amit elkezdett. Én magamban azonban csak gyenge eszköznek bizonyulhatok, a másik eszközt lelkésztestvéreimnek kell képezniök, mert egyszerű fizikai törvény és igazság az, hogy azonos erők kölcsönhatása nagyobb erőkifejtésre képes, nagyobb munkát eredményez. Lelkésztestvéreim ereje lesz az én erőm is s a kölcsönös szeretetett alapuló érzelmi egység lesz az, mely a homogén erők egymásra hatása mellett biztosíthatja az eredményes, sikeres munkálkodást. Amidőn hálás köszönetemet nyilvánítom lelkésztestvéreimnek a csekélységemet megtisztelő, kitüntető bizalomért, egyben arra kérem, hogy szeretetteljes, egyetértéssel végzett, önzetlen munkásság által erősbítsük azt az igazságot; „Concordia res parvae crescunt, discordia máximae dilabuntur“. Kétszer fordult meg immár a bolygó föld a nap körül s még mindig zúg a világförgeteg, véráradatot hömpölygetve maga előtt, magába fullasztva az emberi művelődés, kultúra, szellemi előhaladás, erkölcsi fejlődés, az emberiesség, humanizmus s más nagyértékű elvek, eszmények dobszóval hirdetett, de üresnek bizonyult hazug jelszavait; maga alá temetve az emberi ész, tudomány, alkotás, művészet óriási értékeit, legyilkolva népek, nemzetek virágait, megsemmisítve, vagy holt-eleven nyomorékká téve a nemzeti produktív munka millióit. Óh mennyi vér, mennyi köny, mennyi gyász, mennyi keserv, hány ártatlan árva, hány összetört gyászos özvegy, fájdalomtól elalélt szülő! Ha az a sok köny, melyet a háború sajtolt a szemekből, mind egy helyre folyna, ha a sok sóhaj, mely a fájdalomtól zaklatott keblekből feltör, egyesülne, mily óriási tenger, mily vadul romboló orkán lenne, mely bizton elsodorná, maga alá temetné azokat az emberbőrbe bújt szörnyetegeket, akik rút kapzsiságból, féktelen hatalomvágyból, lelketlen üzleti kalmárszellemből, engesztelhetlen gyűlöletből, nemtelen bosszúérzetből felszabadították a háború láncravert fúriáit! Hála a kegyelmes Isten gondviselői jóságának, hogy drága hazánkat — egy csekély rész kivételével — eddig még Most vidd oda rögtön, mig ifjú vagy. Harc illik legjobban fizikumodhoz. „Nem ifjú az — mondotta VII. gimnázista koromban egy ősz tanárom, füleimben csengnek azóta folyton szavai — ki alkuszik, aki nem a harcot keresi.“ Ez, mint jelszó, mozgassa a mi életünket, hogy a lélek diadalt arathasson az akarati tevékenységet szétzúzó fatalizmus gátain, a negligentia édeskés csalogatásán. Tudjátok meg, hogy mi predestináltak vagyunk: harcra, fejlődésre. Fájdalom, hogy a mai kor gyermekének harca nem a lélek tusája; fejlődése gyorsan megáll, hite megkövesedik a reformátorok által üresen hagyott térben ; vonogatja magát annak betöltése alól, mit könnyelmű kézlegyintéssel az élet naiv felfogásának nevez: t. i., hogy az ember alakíthatja jellemét, dicső győzelem reményében harcolhat az igazságot és tisztaságot békóba verő hatalommal, a bűnnel; várhatja egy jobb szociális állam eljövetelét, gondolhat oly egyházra — helytelenül fejeztem ki magamat — királyságra, mely jobban megfelel a lélek aspirációinak, szükségeinek a mi egyházainknál. Korunk vallása így foglalható össze: hódoljunk az események kényszerítő hatásának. Mi más ez, mint gyávaság erkölcsileg, árulás vallásilag, dekadencia az örök reformáció szempontjából. A reformátorok érhettek volna-e el eredményt, ha alkudoznak, ha meghódolnak a vallásos közromlottság előtt? Ellenkezőleg, ki szembe száll azokkal a legnagyobb, a legvitézebb harcos, az örök reformátor, az Úr Jézus nevében. Mind magasabb hullámokat ver barátainknak, híveinknek skeptikus hangja, telve ellenséges indulattal, gúnnyal: szép . . . szép, de nem nekünk való, ha ma élne Kálvin, Luther minden lelkesedésük lelohadna, az élet annyi szép virága kedvesebb volna lelkűknek a negativ csatározásoknál. Mi pedig ahelyett, hogy reformátoraink lelkesedésével s törhetetlen hitével harcosok lennénk, mindezt kelleténél inkább halljuk, de nem halljuk azt eléggé: „Nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát“ (Róm llc); azt nem halljuk eléggé, hogy „én hiszem
