Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-10 / 50. szám
398. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. kimondhatatlan szükség van, ha nem akarjuk meglátni az emberiség egy szent illúziójának a hitnek halálát. Avatkozzék az Ur a dolgokba és mentse meg, ami még menthető. És mi? Mi ismerjük az általánosítás veszélyét. Mi tudjuk, hogy az egész búzatábla fejlődést nem vagyunk képesek s nem vagyunk hivatva mérlegelni. A mi munkánk a vetés. Az aratás az Istené. Ő aratni fog ott is ahol mi most csak pusztulást látunk, ő tán oda is elküldi büntetésül a hervadást, ahol mi a képmutató hit virulását látjuk. A mi legközelebbi dolgunk? Bele nézni a szivünkbe. Bele olvadni a végtelen jóságú lény szent akaratába. Átérezni a nagy kérdést: Talál-é hitet? S képesnek lenni e feleletre: Talál. Egy szívben bizonyosan talál. Ámen. • yr. Székfoglaló beszéd.-T— Tartotta a barsi ref. lelkészegyesület gyűlésén Akucs Lajos megválasztott elnök. — Amidőn lelkésztestvéreim megtisztelő bizalma folytán ezen diszes helyet elfoglalom, az első szó, mely ajkamat elhagyja, legyen az emlékezésnek, a kegyeletnek szentelve. Erkölcsi kötelességet vélek teljesíteni, amidőn addig is, amig nálamnál hivatottabb egyén hü ecsetvonásokkal, méltóképpen megörökíti boldog emlékű lelkészegyesületi elnök-elődöm alakját, én is, mint közvetlen utóda, az emlékezet világánál néhány nagy TÁRCA. C ~ 3 Az örök reformáció. — 1916 okt. 31-ikén a reformációi emlékünnepélyen elmondotta: Györy Elemér főisk senior. — (Folytatás.) 1517 október 31 . . . és egy másik dátum, 1916 október 31. 400 esztendő! Istenem, az idő hogy eljár! Tevésre, alkotásra nagy idő és mégis mennyi kitöltetlen, fehér lap múltúnkban; ha pedig nem azokra nézünk, melyek mögöttünk, hanem amelyek előttünk vannak, mennyi befutandó tér, mennyi megvalósítandó feladat, ami ránk vár. A fellebbentett és diadalra hivatott evangélium sugarai ragyognak felénk s benne e szavak: a mi reformációnk s reformáltatásunk a jövő kérdése. Hogyan oldjuk meg e kérdést? Csak úgy, ha nem vonjuk ki magunkat az örök körforgásból, ha elfogulatlanul vizsgáljuk állapotunkat, tudjuk feltörni a titok vonással megrajzoltan bemutatom képét s ezzel rovom le áldott emléke iránt a tartozó kegyelet adóját. Anyagi eszközök hiányában nem állíthatjuk követendő és figyelmeztető példányképül magunk elé az ő nemes alakjának márványba faragott, vagy ércbe öntött képmását, de nincs is arra szükség, mert hiszen ott áll emlékének ragyogó oszlopa mindnyájunk szívében, akik ismertük az ő személyiségét; egyesületünk jegyzőkönyvének lapjai többet mondanak, szebben beszélnek az ő, a lelkészegyesület körében, évtizedeken át kifejtett ügybuzgó tevékenységéről, bölcs, tapintattal párosult, széles látókörű, nemes ambíciójú vezetéséről, mint amennyit hirdethetnének a művész keze által bármely hatalmas szoborra vésett betűk. Joggal szólhatott élete alkonyán így a nagy római óda-költővel! „Exeg monumentum sare perennius“. Ott állott már lelkészegyesületünk bölcsőjénél, meleg szeretettel, odaadó hűséggel ápolta, gondozta a kicsiny mustármagot s amíg máshol csak gondolkoztak, csak tervezgették a lelkészi szolidaritás ezen exponensének létesítését és célravezetőnek, szükségesnek ismerték fel az ilyen egyesületek szervezését, addig nálunk 'az ő tevékeny munkálkodása, majd öntudatos, körültekintő vezetése mellett, a kicsiny mustármag szép, terebélyes fává fejlődött, amely sok életrevaló gondolat, sok hasznos eszme felszínre hozása, megvalósítása által a közegyházi életnek s közelebbről a lelkészi státusnak is sok üdvös dolgot gyümölcsözött. Valóságos élő periszkóp volt, folyton figyelt, élénk figyelemmel kísérte az egyházi élet jelenségeit, észleleteit elénk tárta, akárhányszor új ösvényt vágott, mely egyházi életünkben hasznos eredményhez vezetett; új eszmékkel állott elő, melyek a megvitatás retortáján keresztül menve, egyházi életünk fellendítésére szolgáltak. Vatóban vezető szerepre hivatott egyén volt. Ha pecsétjét. Akik ismerik korunk viszonyait s az emberi természetet, tudják, hogy a mi nemzetségünk ép oly elhajlást mutat a reformációtól, mint a XVI. század keresztyénsége a krisztusi evangéliumtól; hogy az emberi természet legnagyobb zsarnoka a megszokottsághoz való ragaszkodás. Hogy a legkedvezőbb kritikát mondjam, nemes lelkek hirdetnek: „botorul kiállunk reformátoraink tanításának bástyafokára, hirdetvén, aki így hisz, az bátran nyughatik a kipróbált védőfalak mögött — de aki másként tud, vagy akar hinni, aki a mellét döngető, a múltat egyoldalúan felfogó korban meri azt követelni, amit a reformátorok: evangélium, plenum evangélium, több krisztusi szeretetet, kevesebb világiasságot, több erkölcsöt, kevesebb léhaságot, ellenség az, el vele közülünk: avaSs^a sono! S az eredmény: oda húzódunk a reformátori tanok, e védő falak mögé s ahol egykor bátor harcát vívta a haladás szelleme, most boldog és büszke tétlenségben él ott a rút sybarita váz.“ | Oda vigyük hát életünket, hol a lélek vívja harcát.
