Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-10 / 50. szám
Huszonhetedik évfolyam. 50. szám. Pápa, 1916 december 10. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KŐKÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők. a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4 50 K), hirdetések, reklamációk: Faragá János íömunkatárs címére küldendők. Avagy talál-é hitet? Luk 18s: „Mindazáltal az embernek fia, mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön ?“ Ha a mai rettentő megpróbáltatások között égő emberiség hite felől Ítéletet akarunk alkotni, rendesen két véglet között hányódunk. Közismert typus az, amelyik a háború nyomán az emberek nagy tömegében felismerte, „felfedezte“ a vallást. „A háború egy nagy megtisztulási folyamat — mondják — amelynek a vallási élet helyreállításában mondhatatlan jelentősége van!“ Minden egészen automatikusan megy: a bún eléri tetőfokát, bőszült habjai túláradnak s háborút eredményeznek, a háború a fronton levők s a frontmögöttiek lelkületét megrázza, a templomok megtelnek hívőkkel, az adakozások száma hatalmasan meggyarapszik, beáll a megújhodás, szóval ami kárt tesz a háború az anyagiakban, ugyanannyi hasznot hoz létre lelkiekben. Ez a háború optimistáinak a mérlege. Hogy mennyire hamis ez a mérleg, mondanunk sem kell. A templomok közelről sem telnek meg úgy, mint ahogyan e kijelentések után várnók, az emberek sokkal kevésbbé tekintenek bele a saját sziveikbe, mint mondják s azok mellett, akik a háború óriási valláserkölcsi nevelőértékét átérezik s önegyéniségük kiépítésére felhasználják, számtalan egyén van, aki a világháború harmadik évében is csak úgy tekinti e mai állapotot, mint valami átmeneti rosszat, amely után vágyva-vágyódik — lelki értelemben véve — a háború előtti kerékvágásába visszahelyezkedni. A második oldalra állanak a pessimistái a háborúnak. Az egész egy óriási házégés — mondják — amikor kibeszélhetetlen anyagi és szellemi kincsek mennek veszendőbe. Hát van, kérdezik, akit újjá szült volna a háború? Aki káromkodva ment a frontra, káromkodva kerül onnan vissza. Aki a háború előtt a maga apró önzésének élt, a háború elején talán a nagy hangzavarban félre vonult, de azóta már fokozottan áldoz a mammonnak. Egyik oldalon a háború áldozatai a tönkrement családok, akiknek szája tele van panasszal, a másik oldalon azok, akik szivesen tolnák ki a békét egészen addig, mig mint a nadály, teljesen eltelve, le nem fordulnának a társadalom testéről. A fronton levők elvadulnak a gránát tüzében, az élet állandó kockáztatásában, az itthon levők a meztelen létért folytatott sivár küzdelemben. A hit pedig, az a fénysugár, amely ott ragyogott az emberiség homlokán, mint maradványa, jele az égi eredetnek, folyton fogy, enyészik s mind közelebb az óra, amikor utolsó paránya is kialszik s az ember az önző álatiasság színvonalára sülyed alá. Ha a két csoporthoz e nehéz napokban a címben levő kérdést intézzük, a válasz tehát homokegyenest ellenkező lesz. Az egyik fél alázatos beismeréssel mondja el, hogy a hit, amely az emberiség kebelében él, ma még távolról sem felel meg az eszménynek, még nem illik a földre alászálló Krisztus égi dicsőségéhez. De föltétlenül nagyobb, sokkalta nagyobb, mint a legközelebbi évtizedekben. Az emberi sziveket a háború megmunkálta, vérrel öntözte meg az evangélium elvetendő magvai számára. Ez az advent, ez a szenvedő, szomorú, epedő advent méltóbb hozzá. A másik fél a kérdésre azt feleli, hogy a hit, nem veszett még ki a lelkeket őrlő hosszú hadjárat alatt és dacára sem, de fénye, melegsége, lélekboldogító ereje lényegesen alászállt. Erre az atventi ünnepre s még inkább a békére nagy
