Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-03 / 49. szám
392. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. félvilágot, hatását festeni tudjuk, ahhoz az Apokalypsis Írójának látnoki lelkére volna szükségünk. Ez a minden idegszálunkat lekötve tartó, figyelmünk húrjait az elpattanásig feszítő, földön és föld felett, vizen és viz alatt szinte naponként fokozódó erővel működő világmérkőzés oly óriásilag kell, hogy befolyjon a következő idők, nemzeti, gazdasági, társadalmi, egyházi, egyéni, egyszóval az emberiség minden téren megnyilvánuló életjelenségeire, hogy azt a hatást ma, amikor még „reng a föld alkotmánya“ a páncélokat, mint papírlapokat keresztüljáró ágyuóriások rettentő füzétől, amikor még „holttesteken át fújó paripák száguldanak“, amikor még unokák mellé nagyapák sorakoznak, szaporítani a vért, könnyet és jajt: azt a hatást, amit ez fog eredményezni, csak az tudja, csak az látja, akinek „jelen vannak múltak s jivendők egy tekintésében“! Hogy az egyházmegyei lelkészegyesület mégis a fent kitett cimü pályatételt tűzte ki kidolgozásra s a még „folyó“ világháborúnak a magyar ref. egyház vallásos életére való hatását kívánja bemutatni a kérdés megoldására vállalkozóktól, azt hisszük, helyesen fogjuk fel az azt kitűzők intencióját, ha úgy értelmezzük, hogy nem az összhatásról, nem a még csak képzelhető s s az élet minden fázisára átalakító hatásról van szó, hanem arról a mozaikszerű s az egyházi élet terén is már múltnak mutatkozó hatásról, mely a megfigyelések, a tapasztalások, az események olvasása és sokszor a sorok között való olvasás után leszűrt psychologiai következtetésekből áll elő, melyet érez és lát minden gondolkozó ember, a lelkiélet munkása pedig annál intenzivebben kell, hogy lássa és érezze! így fogva fel a tételt, kísérletet teszek a kérdést mai állapotában lehetőleg kellő világításba helyezni, felhasználva hozzá saját megfigyeléseimet, másak idevágó feljegyzéseit s valamit abból, amit én hitnek neegész sereg áldja, néha egy ember imádja. A reformáció, mint ilyen, a világ létezése óta soha szünetet nem ismert, sőt mindig erősebben rázkódtatta meg a megszokottság barátait, mint a hullám, mind magasabbra s magasabbra tornyosult: a reformáció a legtökéletesebb evolúció. S midőn disruptiv ereje szétvetette a sziveket, felállott Luther, szólott Zwingli, imádkozott Kálvin és győzött — a Krisztus. Ezt az evolucionisztikus eszmerohamot nem szabad úgy tekinteni, mint az egyház katholicitása ellen intézett támadást és egy újabb egyház alakítását célzó szándékot, hanem mint a Krisztus egyeduralmának visszaállítására való törekvést, következésképpen a papuralom láncának szétszakítását, hogy a szolgaságba vert lelkek újra szabadok lehessenek és ne kelljen tovább huzniok a legnagyobb hazugsággal isteninek nevezett pápai hatalom igáját. A Lélek nyilatkozott meg újra, most ugyan nem tűz és sebesen zúgó szél alakjában, hanem rendüléssel; megrázkódtatta a látható, eltévedt egyházat és újra diadalmassá tette a krisztusi világvezek, de nevezzük bár képzeletnek: az emberi lélek csalhatatlan, örök törvényei igazoltak mindenha és igazolnak ma is! Nagyon is érzem, hogy nehéz a feladat, melyre vállalkoztam. Hiányzik a nagyobb körzetre kiterjedő közvetlen tapasztalat, csak a közelemben élő emberek s a harctérről rövidebb-hosszabb időre szabadságoltak lelkületéből s az itt-ott elszórtan megjelent, olvasott vagy hallott jelenségekből, mint a háború hatása alatt álló lelkek „elszakgatott darabjaidból rakhattam össze ezt a „gyűjteményes holmi“-t; de másfelől biztatólag hat rám az a körülmény, hogy az egyházmegyei lelkészegyesület, midőn a legnagyobb részben kicsiny falukon élő lelkészektől kívánja a kérdés kifejtését: talán nem fog látókörünket meghaladó követelményeket támasztani a dolgozatokkal szemben?! . . . A háborúnak a ref. egyház vallásos életére való eddigi hatását, a dolog természete szerint, három irányban igyekszem feltüntetni: 1. az itthon lévők-, 2. a hadban lévők vallásos életére, 3. a kettőnek majdan egymásra hatására való tekintettel; ez utóbbi pont alá állítván be azt a követelményt, amit a háború hatása reánk, lelkipásztorokra parancsol a lélek által! 1. Ami az idehaza lévő egyháztagok vallásos életére való hatást illeti, nagyon közeljárunk a valósághoz, ha azt mondjuk,* hogy a református nép vallásos élete általában nagyobb hullámokat vetett a háború kitörése után és óta. A templomok a szokottnál népesebbek, látogatottabbak, több az urvacsorázók száma. Kivételek lehetnek — vannak is — de valóban igazolást nyert a közmondás: „ki nem tud imádkozni, menjen a tengerre“; értve „tenger“ alatt a háborút! Ránk szakadt, mint a vihar a s mi a megriadt apostolokkal rebegtük: „Uram, tarts meg, mert elveszünk !“ nézettel: a szolgálat magasztos elvét; a jézusi világeszmét : haladást a tökéletesség felé — mindenek fölé helyezte. Hogy mennyire nem tartotta Luther a pápát teljesen megromlottnak s mily rabszolgája volt az Úr Jézusnak, saját szavai igazolják: „A pápa nem gondolkozhatik másként, mint hogyha a búcsút — ami a legkisebb dolog — egy haranggal, egy pompával és szertartással ünnepük, akkor az evangélium, ami a legfőbb dolog, száz haranggal, száz pompával és szertartással hirdettessék.“ „Az, hogy a pápa címerével kicifrázott kereszt annyit ér, mint a Krisztus keresztje, istenkáromlás.“ — Nem az volt, nem is lehetett egyik reformátornak sem a célja, nyilvánvaló a 95 tételből, hogy az egyház falain kívül, hanem, hogy azokon belül reformáljon; nem akart Luther német, vagy Kálvin genfi pápa lenni, de midőn a hivatalos egyház orthodoxnak mutatkozott abban, miben liberálisnak kellett volna lennie: a gondolat- és lélekszabadságban s liberálisnak bizonyult ott, hol csak a merev orthodoxiá-
