Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-03 / 49. szám
49. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 393. oldal. Mi sem fejezi ki találóbban a hatást, mint egyik egyházi lapunk hasábjain megjelent ama költemény, mely azzal kezdődik, hogy az Isten elveszett az ember szívében ; „De megjött az idők Nehéz zord járása. Vérpatak omlása, Ég, föld ropogása; Özvegy, árvák könnye, Siralom, sirhalom, Golyó lyukgalt sajkák A nagy élettavon, S egyszerre csak ime: megkerült az Isten : Ma mindenki hívja, hogy rajta segítsen!“ Szomorú valóság, hogy az ember a jó napokban könnyen hajlandó elfelejteni az Istent, csak mikor rászakad a fájdalom, a veszedelem, akkor kap hitének még megmaradt, bár szalmaszálnyi védelme után s tán inkább a kétségbeesés hangja az, mint a hité : „Uram, tarts meg, mert elveszünk!“ De még szomorúbbak azok az esetek, mikor a kétségbeesés hangján az eddig került templomban elzokogott „Uram-uram“ nem segített, elesett az egyetlen fiú — s kitör a hirtelen vatlásossá lett apa: „Mi haszna voltam kegyes, mi haszna imádkoztam, az Isten nem hallgatott meg, el hagyta esni szerettemet, most már nem megyek templomba s nem imádkozom!“ (F.-baranyai esp. jelentés.) Ez, Istennek hála, csak nagyon kivételes eset. De ha csak annyi hatása volna a háborúnak ref. népünk vallásos életére, hogy a veszedelem közepette talán imádságosabb lett, külsőleg, látszólag templomosabb, az nagyon csekély, a semmivel volna egyértékű! (Folyt, köv.) Topa József. Gondolkozzál nagy dolgokról és a lelked naggyá fog nőni. Law. nak van helye: a Krisztusban való hitben, midőn a papság szélhámosán szerelmes volt a világ- és hideg szívű a Krisztus iránti szeretetben, midőn a bűnbánó ember és Isten közé odaállított gyóntatószék, hova azután, mint valami vásárra, tódult az istenadta nép, hogy az Isten helytartója előtt megvallja bűneit s azután újra kezdje a vétkek sorozatát a feloldozás reményében, elfojtotta az igaz bünbánat könnyeit s a megtérés komoly szándékát: céltudat, következetesség volt a reformált sziveknek nemcsak lelki, de egyházszervezeti különválása is. Babona, misztika, alattomosság és nyílt erőszak mind együtt működött a reformáció evangéliumi tana ellen és diadalmassá lett, mert igaz ügyet szolgált:- Istennek lélekben és igazságban való tisztelését, a régi hivatalos egyház helyett az egyén vallásosságát és öntudatos hitéletét, az egyház és az egyháziak előtt való föltétien meghódolás helyett Istennel a Jézus által közvetített eleven összeköttetést. A hatalmi tekintély járma alól kiszabadította a szabadságra hivatott egyént s ekként a Megjegyzések. 1517 október 31. Egy nagy külföldi kálvinista, Magyarországon jártában egyik jeles egyházi Írónkkal beszélgetve csudálkozását fejezte ki afölött, hogy a magyar kálvinisták oly tiszteletreméltó buzgósággal és nagy horderejű intézmények tervezésével készülődnek az 1517 okt. 31. emlékének megünneplésére. Náluk, vagy feléjük erre az ünnepre inkább a lutheránusok készülődnek. Erre a nagy külföldire, a világbiró kálvinizmusról látásokat látó kálvinistára sokan hallgatnak a „magyarországi református egyház“-ban. Már szükebb körű egyházi testületekben formálódnak határozatok, melyek ama nagy külföldi szellemében megemlékeznek arról, hogy a kálvini üdvtan, lényeg, történet stb. dátuma nem az 1517 okt. 31. Törékeny a szavam, mégis fölemelem, a lelkem parancsolja, hogy fölemeljem az 1517 október 31-nek eme fölfogása ellen. Szárnyára kapok a nagy reformációnak és röpülök, suhanok vele vissza a tévedéssel és dicsőséggel megrakott századok során. Nézem az elvett templomokat (egyet közülök mindennap látok), nézem a parókiájukból kivert pásztorokat, a pásztor nélkül hagyott s annyi helyen eltévedt népet, nézem Eperjes vértanúit, nézem a Nápoly felé gyalogoló, véres lábú, agyonhajszolt tudós öreg gályarabot (azt sem tudta a hajszoló pribék, lutheránus-é, vagy kálvinista a gyönge öreg, csak azt látta, hogy sok reá irányzott csapást fölfogott Kocsi Csergő Bálint), nézem a népestől menekülő osztrák lutheránust, az összetört francia hugenottát, az angol vértanút, a cseh-morva testvért s csudálattal látom, hogy Wittenberg várkapujánál sem tesz le szárnyáról a Reformáció, megölelteti velem Vaidnak, Wicleffnek és Húsznak szellemét is. Összegyámkodó tekintély hite felett a meggyőződésből fakadt öntudatos egyéni hitnek szerzett diadalmas érvényesülést. A reformációnak egész történetéből hiányzik az önző hatalmi motivum: hit- és erkölcstani, állami és társadalmi felfogásának alapja s ekként egész pozitív tartalma az az elv: „evangélium, plenum evangélium — nil, női evangélium“ (az evangéliumot, a teljes evangéliumot, semmi mást, csak az evangéliumot). Ez a reformáció konpendiuma, lelke. Mikor ezt halljuk, vagy olvassuk, mi a szabadság, világosság és fejlődés szárnyaló szellemének fiai, következetlenül és .balgán azt hisszük, hogy a reformációval minden világosság leragyogott a földre s a fejlődés tetőpontját elérte már az egyén s nekünk nincs más feladatunk, mint e fényben gyönyörködnünk s a tökéletesség ararátjáról lesajnálni a világot. (Folyt, köv.)
