Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-03 / 49. szám
49. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 391. oldal. A politikai és közgazdasági sikerek felsorolása nem tartozik e helyre. Itt azt a teljes jóakaratot illik méltányolnunk, amit elhunyt királyunk vallásfelekezetünk és ennek egyre fokozódó szükségei iránt nagy tényekkel megbizonyított. Alig tudjuk eléggé méltatni azt az elhatározását, mellyel a vallás ügyében 1848-ban hozott törvényt elfogadta alapul. Örök, nagy érdeme, hogy az 1848. évi XX. törvénycikkben kimondott nagy elvek uralkodása alatt egyre jobban közeledtek a megvalósuláshoz. A törvényesen bevett vallásfelekezetek között ugyan még nincs meg a „tökéletes egyenlőség és viszonosság“, amit ez a t.-c. megállapított, de igen jelentős lépések történtek ez irányban. A koronázást követő évben, 1868-ban, oly törvények alkotásához járult hozzá, amik több régi sebünket orvosolták. Ilyen az áttérések szabályozása, úgy, amint ma történik; ilyen a vegyes házasságokból származott gyermekek vallásos nevelésére vonatkozó az a törvény, mely kimondta, hogy a fiuk az apa, a leányok az anya vallását követik. Ilyen a községi és az országos pénztárakból való aránylagos segélyezés elrendelése. Később fokozatosan hozzájárult középiskoláink, népiskoláink, egyházközségeink, főiskoláink, lelkészeink segélyezéséhez ; nyugdíjintézeti és közigazgatási szükségleteink fedezéséhez. Kétség kívül nagy belső lelki tusakodás árán jutott el arra a meggyőződésre, hogy minden alattvalóját, aki hűséggel teljesíti kötelességet királya és nemzete iránt, egyenlő jog és egyenlő alkalom illet meg. Ez a meggyőződés, éppen azért, mert drága áron, szent tusakodások közben, a régi elvek föláldozásával szerette őt, drága kincse volt, hogy semmi áron se mondott le róla; nem még akkor se, az egyházpolitikai harcok amaz izzó napjaiban, amikor az egész uralkodó család, főhercegek és tábornokok, a római kath. főpapság és főrendek, sőt maga a pápa akarták eltántorítani tőle. Ezért tiszteljük mi benne az erős meggyőződés hősét. Valóban fejedelmi férfi volt, aki iránt nem tudjuk, tiszteletünk nagyobb-e, vagy a szeretetünk. Olyan igazán nemes, olyan tökéletesen emberséges és atyai volt az az álhatos törekvése is, hogy megőrizze népei számára a külső és belső békét. Olyan jó, olyan bátorságos volt tudni ezt nekünk. De éppen mert tudtuk, hogy komoly és becsületes volt ide irányuló törekvése és csak az ellenség tudatos becstelensége kényszerítette arra, hogy harcba hívja népeit: teljes készséggel fogadtuk a riadót és a lángra lobbant ősi vitézséggel küzdöttünk és küzdünk királyunkért és hazánkért. Bizonyára senki se fohászkodott többet a háború jó kimeneteléért és mielőbbi végéért, mint éppen ő. Ezt a földi örömöt azonban már nem érhette meg. Itt nem érhette meg a békét. De hitünk erősen biztat, hogy az örökélet békességét már élvezi. Úgy tetszik nekünk, hogy halljuk, amint mondja neki az Úr: „Békesség néked; ne félj, nem halsz meg“. Nem, nem halt meg e földre nézve se; a jó öreg király áldott emléke élni fog nemzedékről-nemzedékre. Jertek, imádkozzunk! Kis József. A most folyó világháború hatása a magyar ref. egyház vallásos életére. — A komáromi egyházmegye lelkészegyesületének pályázatán pályadíjjal kitüntetett mű. — Hogy ennek a méreteiben beláthatatlan, borzalmasságaiban elképzelhetetlen háborúnak, melynek tüze immáron több mint két teljes éve naponként rengeti a nőm. Föltételezem, hogy tisztában vagytok a reformáció történetével, nem akarok tehát arról szólani, hogy hol született; nem mondom el nagyszerű munkájuk minden mozzanatát. Föltételezem, hogy tisztában vagytok a reformáció világtörténeti jelentőségével, mit nem akarok bizonyítgatni azzal, hogy még 40 esztendő múlva s hozzá vérzivataros napokban, hozzá fordul lelkünk, mint delejtü az északi irány felé. Föltételezem, hogy tisztában vagytok a reformáció kultúrtörténeti jelentőségével, azért még csak azt sem említem, mint öntött új életet az irodalomba, új életet a korba, fölöslegesnek tartom még csak hangsúlyozni is, hogy mint veszi tőle a haladó Európa táplálékát, hogy a protestáns népek állanak a föld színén, ők vezetnek, kezükben a hatalom, a kultúra minden vívmánya nekik köszönhető, a tudomány műhelyeik kohójában izzik. És hiszem, hogy ismeritek üdvtörténeti jelentőségét, nem akarom tehát a hit által való megigazulás második győzelmét hirdetni, nem akarom a vittembergi váremplom ajtajára a sok ütés-veréstől elkopott szegeket végkép eltorzítani, de odaütök a te szivedre ifjúság, a reformáció eszméinek örököse, hogy lehess aranyifjúság, a Krisztus jó illatú virága; észleltetni, felrázni szeretnélek megszokottságodból; óhajtanám elfujni szivedről a hamut, mely alatt izzik, mert hiszem, szeretem, akarom hinni, hogy végkép el nem hamvadott a reformáció új életre keltette világeszme. Szegezzük le azt a tényt, hogy a reformáció, mint az emberiséget vezető s megihlető Lélek munkája, nem láncolható egy dátumhoz: végtelen folyamat az. Nem Luther, vagy valamelyik reformátor kezdette meg, már tizenötszáz esztendővel előbb reformált a názáreti Jézus és viszont a reformáció nem kész mű, hanem feladat, melynek megoldása szakadatlanul előttünk áll. A reformáció örök processus, a Lélek állandó munkája, csakhogy egyszer intenzivebben, néha kevésbbé észrevehetően markol a szivekbe. Néha csak individumok: egy Nikodemus, egy Korneliusz, egy Pál, egy Ágoston, egy Assisi, egy Luther veszik észre, néha egész egyházat alkot: Korinthusban, Rómában . . . Genfben. Néha
