Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-03 / 49. szám

390. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. bizonytalansággal, vak hittel szemben. Várjuk őt, mert szomjuhozunk . . . Megjártuk a téve­dések minden körét, vissza akarunk térni a forráshoz, mint hitünk és reményünk kiapad­hatatlan kútfejéhez. Ezért lett — drága áron — szívünk fohásza, adventi énekünk: „Jövel, Jézus, várunk. Gy. E. Gyászbeszéd I. Ferencz József király temetésekor, 1916 november 30-án. Bir. 623: Monda néki az Úr: Békes­ség néked; ne félj, nem halsz meg. Gyászoló Gyülekezet! Nagy halottat helyeznek el ez órában, Bécsben, a kapucinusok sirboltjában. I. Ferenc József császár és apostoli király megtért őseihez. Népei mélységes bá­nattal sóhajtanak utánna: a jó öreg király után. A tisztességtevők és bánkódók közt vagyunk mi is. Lé­lekben mi is letesszük koporsójára alattvalói hűségünk­nek és mélyen érzett hálánknak hervadhatatlan koszo­rúját. Igen, hervadhatatlan koszorúját! Volt királyunk, akit a köztudat a nagy, volt akit az igazságos melléknévvel tisztelt meg. Akit most teme­tünk, ez kapta a legszebb melléknevet: Jó öreg király“ így fog élni a mi emlékezetünkben. 86 évre terjedő földi pályafutása szerfelett gazdag volt kiemelkedő mozzanatokban : kudarcokban és sike­rekben ; vereségekben és diadalokban Csak nagy lélek bírta kiáltani mindezt úgy, hogy el nem tántorodott. A súlyos megpróbáltatások, szörnyű veszteségek nem verték le, nem ejtették kétségbe; a ragyogó diadalok nem ragadták el; nem tehették féktelenné. Példaképpé, tanítómesterré adta őt nekünk az Úr e részben. Az az idő, midőn trónra lépett, új, világhódító esz­mék kavargó kora volt. A szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi döngették a korhadt alkotmányok nehezen nyiló kapuit. Népei közt elkeseredett viszály dúlt. A szabadság szellemétől és minden újítástól, hala­dástól rémüldöző tanácsosai az önkény vasvesszejét adták a kezébe kormánypálcául. Ezzel is lehetett te­remteni egy időre csendet és nyugalmat; de ebben a csendben és nyugalomban nem volt békesség és meg­nyugvás; csak elfojtott keserűség volt. Közel két év­tizeden át bizalmatlanság és sanda gyanú gondozták nagy gonddal a szakadékot király és nemzet között. Végre győzött a nemzet ellenálló ereje és győzött a fejedelmi belátás; létre jött a kiegyezés. Király és népe egymásra találtak. A bölcs uralkodó legyőzte önmagát és e győzelmével meghódította a nemzetet. Nagy lelki erő, mély belátás kellett ahhoz, hogy szakítson az avult hagyományokkal, az ifjú korában vérébe átment meg - győződéssel és meghajoljon a haladó kor uj eszméi és elutasíthatatlan követelései előtt. Ez az irányválto­zás odaillik az apostolok és a nagy reformátorok irányváltozása mellé. Úgy lehet, hogy az önkényuralom alatt is már sokszor azt súgta neki a lélek: „Békesség néked; ne félj, nem halsz meg.u Legyen békességed néped megértésében. Vesd el az önkény vasvesszejét vedd kezedbe a béke olajágát. A szeretet biztosabb alapja hatalmadnak, biztosabb oltalma életednek, mint a félelem. És hallgatott a lélek titkos sugallatára. A kiegyezéssel uj korszak kezdődött; a megizmoso­dás, a nagyarányú fejlődés minden téren. A gyönyörű jelszó: „Bizalmam az ősi erényben“ — visszaadta a nemzetet önmagának és királyának, a királyt meg nem­zetének és fajunk erényeinek teljes gazdagságát nap­fényre hozta. TÁRCA. Az örök reformáció. — 1916 okt. 31-ikén a reformációi emlékünnepélyen elmondotta: Györy Elemér főisk. senior. — Sötét volt az éj, félelmesen sötét. Ködös a levegő, folytóan nehéz. A betlehemi csillag vak homályba ve­szett. Jézus drága kincse, a keresztyénség hűtlen ke­zekbe esett. Az emberiség pedig sülyedt a tudatlanság, vakhit, sötétség és babona örvényébe alá. De az Úr­nak lelke ott lebegett a sötétség felett és megmozdult, midőn a világosság tusára kelt örök ellenségével : 1517 október 31-én. Óh, szállj vissza képzelet a múltba, melyet a lélek glóriája övez, szállj a napokba, melyekhez hasonlót csak egyszer élt át a világ, amaz első pünköst regge­lén ; repülj vissza gondolat sólyomszárnyakon letűnt századokon arra a reggelre, mely kíméletlenül űzte a sötétséget tova; nézd csak mosolygó sugára most is dereng feléd; lélek szólaltasd meg az eszmét mely újra győztessé lett; szívek dobbanjatok össze, feszül­jön hála-hullámokat rezgő húrotok: Isten újra földön járt, midőn egy egyszerű barát belekiáltotta a bűnös világba a krisztusi szavakat: „transmentamini“ (térje­tek meg!) és egy másik elcsukló hangja suttogta: „Soli Deo gloria“. A mai nap legkedvesebb tárgya a protestantizmus­nak a katholicizmussal való összehasonlítgatása; a reformációt előidéző okok méltatása. Október 31-én minden szónok háborút üzen a pápának, az illatos ligetekben sétáló rabnak, szekularizációval rémíti a püspököket, fölidézi a múlt sötét bűneit, elhiteti ma­gával és hallgatóságával, hogy a haladás legnagyobb ellensége még ma is a pápás egyház. Megvallom őszintén, hogy nagyon sokat gondolkod­tam, mire tárgyamat megtaláltam, mivel tudom, hogy hol és kiknek — elsősorban hozzátok kedves theolo­­gus barátaim, kik szintén reformálni készültök, másod­sorban hozzád nemes tanuló-ifjúság — kell ma szóla-

Next

/
Oldalképek
Tartalom