Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-11-26 / 48. szám
Huszonhetedik évfolyam. 48. szám. Pápa, 1916 november 26. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AJZa egyház és iskola köréből. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József o felelős szerkesztő címére küldendők. c=> Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4 50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János fömunkatárs címére küldendők. I. FERENCZ JÓZSEF. — 1830-1916. — Hosszú, tisztes munkában, gondban, örömben s szenvedésben gazdag élet után, nem akkor, amikor maga óhajtotta volna, országainak, népeinek békés fejlődése közepette, de világrengető zivatarok idején, a minden élőknek útján elment közülünk egy roskatag, fehér aggastyán, az életnek egy sokat szenvedett, nehéz megpróbáltatásokon átment tisztes bajnoka. Meghalt a király. Templomainkra felszökkennek a gyászlobogók. Tornyainknak még itthon maradt harangjai gyászosan sírnak; egyik szívtől a másikig csendes suttogással tör útat a tiszta fájdalom; minden kebelen megindult érzések raja szállt át, hogy hallja a tova suhanó szót: Meghalt a király. Halála nem jött váratlanul. Nyolcvanhat esztendő nagy idő. Nyolcvanhat esztendővel már minden reggel várhatja az ember a más világ követét. Nyolcvanhat esztendős kedveseink már csak félig járnak itt miközöttünk, félig ott vannak, ott élnek az élet-halál urának, az Istennek kezében. Mikor betegségének első hirei szétfutottak, szivünket összeszorította egy tompa sejtés: ez a vég! Gondolatban ott voltunk a beteg ágya mellett, segítettünk volna neki a nagy küzdelemben; a megkönnyebbülés tiszta öröme buggyant volna elő a szivünk mélyéből, ha a halállal vívott harca megint diadalmas lett volna, mint nehány évvel ezelőtt. De az Isten könyvében másként volt feljegyezve. A frontok felé mindenféle templomok harangjainak kongását hömpölyegti a télkezdet szele. Katonáink felfigyelnek, összerezzennek s ha senki sem mondja is meg nekik, az ég szomorú mosolyából, bánatosan szálló fellegeiből, harangok zúgásából ki fogják érezni, meg fogják sejteni, hogy az, kinek nevével harcba mentek, kinek zászlói alatt harcoltak, véreztek, elment. Meghalt a király. Gondolatban mi is ott állunk a ravatala mellett. Hideg vonásaiból is szinte árad felénk az, ami élete utolsó évtizedeire nézve olyan jellegzetes volt, szinte lesújtóan hatalmas történeti egyénisége. Nem azért, mert az eseményeket ma még csekély távlatból látjuk, nem azért, mert élete szinte túlgazdag megrendítő tapasztalatokban, nem azért, mert a harc és a béke, küzdelmek s nyugodt fejlődés, megpróbáltatások és felvirágzás olyan dúsan váltakoznak hosszú uralma alatt, de még szinte most is reánk szegeződő szelíden és kiengesztelődötten mosolygó tekintetének hatása alatt, letesszük a bírálat mértékét s engedjük, hogy rajtunk épp úgy, mint népei psychéjén e fenséges percekben úrrá legyen s minket is rabúl ejtsen a hir: Meghalt a király. Koporsója mellett ott vagyunk mi is magyar reformátusok. Nem az alattvalónak az uralkodóval szemben való köteles tisztelete ez. Több annál. Magyar szivünk dobogását meg tudta érteni, bár nem ezen a földön ringott a bölcsője; magyar vallásunk szabadságát helyreállította, bár maga egy másik egyház buzgó fia volt. A vallási felvilágosodás és szabadság testvéreszméi előtt erélyes kézzel feltárta magyar földjének határait, mert nemes volt, fenkölt volt a lelke. Emléke legyen áldott, ezerszeresen áldott!
