Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-24 / 39. szám
308. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. a legtisztább műveltség szellemétől áthatott, de emellett Istennel szemben alázatos, hivő s áhitatos szívű lelkészgeneráció képeztessék“. E mellett még a prot. sajtó fellendítésében látja a célra vezető eszközöket. Fejtegetéseit némi módosítással aláírom. Aztán nehány konkrét javaslatot teszek; kérve lelkésztársaimat, hogy a kérés fontosságát méltányolva nézeteiket, javaslataikat szintén közzétenni szíveskedjenek. A lelkészképzést illetőleg kétségtelen, hogy' az a múlttal szemben hanyatlott; holott a kor, a viszonyok nagyot haladtak előre. Többet nyújt a mai lelkészképzés, az iskola a múltnál s mégis kevesebbet; mert a többet nem adja úgy, hogy az tökéletesen sajátjává lenne az egyednek, csak mint homályos álomkép kiséri az őt az életben. Ellenben a múlt, ha kevesebbet adott is, de azt tökéletesen sajátjává tette az embernek. Nem ok nélkül javasolja hát Veridicus a lelkészképzés tökéletesebbé tételét. De a protestáns intelligencia elhidegülésének majdnem egyedüli okául mégsem lehet a lelkészképzést tartani, sok más ok s körülmény is hozzájárult ahhoz : a megváltozott szellemi és politikai viszonyok, a haladó idő megváltozott elvei, eszméi. A magyar protestántizmus életét három jelszó alatt foglalhatjuk össze: alkotás, védekezés, kenyér kérdése jelszavak alatt. A protestántizmusnak hazánkban elterjedése korszakában az intelligencia vállvetve működött az új irányzat hirdetőivel, sőt nélkülök az igehirdetők — az akkori társadalmi viszonyok mellett — semmi eredményt sem érhettek volna el. (Cuius regio — eius religio!) Az új vallás elvei foglyul ejtették a lelkeket; mert az emberi természetben rejlik, hogy vonzódik a szabadsághoz, a szabad szárnyaláshoz. Az is terméOriens-sel, amely az 1877-ben készített alkotmányában megszüntette az új tagokra nézve azt a szükségességet, hogy Istenben higyjenek*. (A magyar szabadkőművesek munkájában rejlő vallásos elemet Huszár Károly „A szabadkőművesség nemzeti veszedelem“ és Egy volt országgyűlési képviselő „Szabadkőműves emlékeim“ c. röpiratainak támadásaival szemben meggyőző hévvel kiemeli ugyan Paulus „Bibliás szabadkőműves“ (Budapest, 1912) című müvében (ahol ilyen vallomásokat olvashatunk: „a hit felséges erő, bölcseségnek kútfeje, vigasztalásnak forrása, haladásnak ösztökéje..." „munkánk törvénye, az, hogy lerázva a hazugság, az elfogultság, a szüklátókörűség, a gonosz versengés, a pusztító gyülölség bilincseit, egyetemesen minden emberre, még az ellenségre is kiterjesszük az igazság és szeretet áldásait...“ „a mi lelkünk nem a dogmák faragott vagy festett Krisztusának lábainál ábrándozik, hanem a történet élő és éltető alakjáért rajong“), valamint erőteljesen, éppen a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy alkotmányának ismertetésével emel szót munkájuk mellett Arató szetében van — legalább az emberiség jobbjainak — hogy alkossanak, a létezőnél jobbra törekedjenek. Mindezt a protestántizmusban találta meg hazánk intelligenciája, tehát csatlakoztak ahhoz a mozgalomhoz, mely lelkűk kívánalmainak megfelelt és az igehirdetők óriási s minden idejüket lefoglaló predikálása (pl. Alvinczi Péter hetenként 10—12-szer prédikált) s lelki gondozása mellet: kellett, hogy a szervezés és adminisztrálás munkájában az igehirdető segítségére legyenek. Segítségére is voltak, „ott tartották kezüket az egyházi élet üterén!“ A kor elvárta, megkövetelte minden jobb érzésű honfitól, hogy e kettőért: „Istenért és hazáért“ mindent áldozni tudjon: gondolkozását, munkáját, idejét, vagyonát, életét! (Folyt, köv.) Vörös István ref. lelkész. IRODALOM. A kolozsvári ref. theol. fakultás Értesítőjének ismertetése. V. Az értesítő közbeeső rovatai a theologia szellemi és anyagi állapotairól szólnak. Örvendetes jelenségnek kell tartanunk, hogy dr. Imre Lajos kolozskarai és dr. Makkai Sándor vajdakamarási lelkészek előtt megnyitotta a fakultás ajtait és mint docensek adhattak elő a theologián. Követésre méltó példaként említem meg, hogy a német órákon, melyeket Nagy Károly, dr. Bartók György és dr. Révész Imre vezettek, theol. szakkönyveket olvastak a növendékek; így legalább megtörténik az, hogy ha valaki nyelvbeli járatlansága Frigyes („A szabadkőművesség“ II. bővített kiadás. Budapest, 1913), aki szerint „Jézus humanismusánál nincsen nagyobb magaslat az ember számára"; de ezek a védelmek nem tudták lecsillapítani a kedélyeket. Nem különösen azokat, akik az elképedésnek bizonyos fokával olvasták Aczél Gáspárnak „A szabadkőművesség titkai“ (Budapest, 1911) c. művét, amely tele van hangzatos szólamokkal az ember lelkiismereti szabadságáról, a liberalismusról, haladásról s minden más hasonló kívánatos dolgokról, de a vallásról, hitről, Istenről, túlvilágról szinte cinikus sarcasmussal beszél (aminek botránkoztató jellegét még az is fokozza, hogy az álnév alá rejtőző iró, amint Kontra Aladár a Protestáns Szemle XXIV. évf. 167—172. lapjain megjelent ismertetésében leleplezi, éppen a budapesti ref. egyház alkalmazottja, az ottani főgimnázium egyik tanára, Szalay Károly). A tiszta látás érdekében néhány idézet Aczél (alias Szalay) nyilatkozataiból: „A szabadkőművesség nem ismer semmiféle titkot, amely az érzékfelettiség, megfoghatatlanság alapján keres érvényesülést, sőt még a vallásrendszerek teljesen tárgy-
