Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-09-17 / 38. szám

300. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1916.

Aki nem látja meg a nép materiális világnézetét, melyben a krisztusi elem helyet nem talál, materialista erkölcstanát, melyben a szeretet önzés, külső vallásosságát, melynek belső magja a megszokás, vagy a kérkedés s mindezek mögött az egyházellenességet, az atheizmust, a lélek eldurvulását, az érzéketlenséget minden nemesebb és tisztább iránt, a legravaszabb önzésbe burkolt szükszívűséget, szüklátókört s mindezek díszítéséül a régi pogány magyar, a mohamedán, a buddhista s az irányítás hiánya miatt önalkotta vallás képzelgéseit, erkölcsrontó fantasztikus tévtanait: az vagy nem jár nyitott szemekkel, vagy nem tud különbséget tenni önmaga és környezete között. Ha akadna valaki, aki életét odaszentelné ezeknek a nem evangéliumi elemeknek az összegyűjtésére, ha akadna valaki, aki leírná nekünk azt a lelket, mely a sokszor hangoztatott, nagy magyar kálvinista népiélek mögött lappang, a tényleges magyar kálvinista népleiket s ha összehasonlítaná azt az evangélium szerint reformált, vagy reformálandó kálvinizmus követelményeivel, úgy hiszem, nagyon szomorú, nagyon lesújtó eredményre jutna.

Nem akarom lekicsinyelni a „jelszót“, intelligenciánk visszahódítását, nem akarom lekicsinyelni azt a veszedelmet, melyet intelligenciánknak az egyháztól való elidegenedése jelent, de hangsúlyozom, hogy nem itt van a baj. Az intelligencia elég képzett ahhoz, hogy alkalmazkodjék. Ott van a baj, hogy alig van „református keresztyén gyülekezetünk“. Ott van a baj, hogy egyházunkból teljesen kiveszett a gyakorlati érzék, kiveszett az igazi egyházi érdek, a lelkek megmentése után való szenvedelem. Ott van a baj, hogy egyházunknak csak a ruháját foltozgatjuk, tisztogatjuk, de hogy belül a test tisztátalan, beteg, fonnyadt, rothadásnak indult, azt nem vesszük észre.

Az a mi legnagyobb gyengeségünk, hogy a bajt legfeljebb csak általánosságban vesszük észre s orvos - lásáról is igy akarunk gondoskodni. Épen úgy teszünk, mint az az orvos, aki egy lesoványodott, gyomorbajos embernek azt tanácsolja, hogy egyék sokat, akkor majd megerősödik. A következményt észre vesszük, az előidéző okát nem akarjuk meglátni. Amaz fáj. Emezektől félünk, hogy lelkiismeretünket tépik meg. A betegségnek okait kell kikeresni. Ha az okok eltávolíttattak, a következmény magától elesik. De milyen jó is az általánosságban megmaradni! Itt vannak jelszavaink, problémáink, melyekről szépen beszélhetünk, Írhatunk, melyekre alkalomadtán hatásosan hivatkozhatunk. De ha az általánosságtól a konkrét tények felé fordítjuk tekintetünket, akkor már mégis cselekedni kellene valamit; ez azonban olyan nehéz, olyan keserves, annyi személyi és egyházközigazgatási akadálya van. Ezért nem akarunk praktikusabb, célravezetőbb jelszavakat keresni. Intelligenciánk visszahódításának nagy általános problémája helyett ezért nem szeretünk gondolkodni a vallásoktatás gyökeres átalakításáról, középiskoláink szellőmének evangéliumivá tételéről, a középiskolai és egyetemi ifjúság evangélizálásáról. lelkészképzésünknek a cél szempontjából átalakításáról, egyházi intézményeinknek ugyancsak az evangélium világnézetéből vett cél szerint való formálásáról; ezért nem vetünk egy szeretetteljes, féltő, aggódó tekintetet egyházunk tápláló talajára, tőkéjére, igazi egyházfenntartási álapjára, népünk lelki világára. Pedig ilyenekkel kellene törődnünk. Ilyeneknek kellene lenni a mi problémáinknak. Ezek közül csak egynek is a megoldása magával hozná a többiét is. Uj lélekre van szükségünk. Uj levegőre. Uj irányra. Uj erőkre. És mégsem újakra Csak az evangélium lelkére, levegőjére, irányára és erejére.

V. V.

theozófiában és ez az a magas álláspontra emelkedés, ahonnan szeretetteljes közösségben látja eszményileg az egész emberiséget s a testvériség eszméjéről megfeledkező, pártoskodó és kicsinyeskedő keresztyénség számára megszívlelendő „memento“. Bizonyos, hogy maga az egész mozgalom csakis keresztyén földbe ültetheti el eszmemagvait, amelyek közé azonban Kelet vallásaiból, főként a buddhismusból, olyanok is sodródtak, amelyek kikelése és gyümölcsözővé növelése nem áll az emberiség érdekében.

A theozófia, mint a miszticismus, occultismus, evolucionismus és buddhismus sajátos szinvegyülete, inkább arra való, hogy az emberi szellem egy érdekes törekvését lássuk benne, de a vallásnak túlvilági ize, és így méltósága és ereje teljesen hiányzik belőle. Csinált virág, amelynek nincs illata.

3. A gyakorlati irányú valláspótlékok a vallásnak az életre tartozó, tehát erkölcsi oldalát sajátították ki, azt a vallás természetes befolyása alól kivonni törekesznek. Módszereikben különböznek ugyan egymástól, de közös

alapon állanak, amennyiben életgyökereiket a vallási közönybe, nem egyszer éppen a vallás iránti gyűlöletbe bocsátják. A vallásról egységes nézetük van, benne az életnek nem kifejlesztőjét, az önállósításnak és önérvényesülésnek nem szárnyakat adó, erőforrást nyújtó tényezőjét látják, sőt — a vallást azonosítva az egyházzal, vagy egyéb magán földi gyarlóság nyomait is hordó intézményekkel, így a gyarlóságot magának a vallásnak a rovására írva — az élet teljességének akadályáéi tekintik azt.

Ezzel rámutattunk az alaphibára, a kiindulópontnak és a célkitűzésnek tévedéseire. Abból a helytelen s pusztán előítéletből, elfogultságból származó felfogásból indúlnak ki, hogy a vallás a modern szellemi élet öncsonkítása, keresnek tehát valami teljesebbet, valami többet és ezt a „humánizmus“ sokat felölelő, de az ő kezükben egészen homályos tartalmú eszméjében találják fel. Nem veszik revízió alá a vallásról alkotott képzetüket — akkor talán meg is látnák annak egyetlen és semmivel nem pótolható értékét — hanem tel-